„Finom, csendes és bensőséges versek ezek; az örök élet harsonásai. Szeretném, ha a közönség ugyanolyan szeretettel fogadná, mint ahogy szerzőik írták őket, az emberek okulására és az Úr dicséretére.” (Faludy György)
Caelius Sedulius (450 körül)
Himnusz Krisztus születésére
Kelet fényes portáitól
napszállti messze földekig
magasztalunk, Krisztus Király,
akit nékünk szült Szűzanyád.
Ó szent Teremtő Istenünk,
e szolgatestbe rejtezett,
ki húst öltöttél, hogy husunk
ne vesszen, melyet alkotál.
Ó szűz méh, ó bimbókehely,
szférák kegyétől balzsamos,
bölcsőd oly titkot rejt, minő
nem volt még szűznek ismerős.
Szemérmes keblek dombja, mely
Istennek dómja lett, midőn
a Férfiút-Nem-Ismerő
angyalszótól fogant Fiat.
Így szülte őt a Szűz, kiről
Gábornak nyelve szólt, s akit
szendergőt Anyja lágy ölén
közelgni János érezett.
Nem átallt szalmán hálni és
csepp jászolt tűrt meg s egy parány
tejjel betelt, ki nem hagy egy
verébfiókát éhezőn.
Újjongj hát, égi kar, s kiáltsd
a rét felett az Ő nevét,
mert jő a Mindent-Alkotó
a pásztorokhoz pásztorul.
Urunk, kit asszony méhe szült,
Atyánk s Szentlélek-Istenünk:
ezért magasztal énekünk,
századtól zúgva századig.
(Faludy György fordítása)
Forrás: Faludy György: Dicsértessék – A katolikus líra remekei
Előszó
A katolikus líra legszebb virágait gyűjtöttük csokorba. Van köztük majdnem kétezer éves vers, melyet még Róma katakombáiban énekeltek, és alig harmincéves: szerzője Rilke, ez a szerzetesarcú, szelíd költő, ki a század elején írta híres Imádságoskönyvét, hű képet rajzolva a 20. század katolicizmusának mélységéről és bensőséges áhítatáról. Ami közöttük van: szentéletű pápák és névtelen szerzetesek, jezsuiták, ferencesek, rendalapítók, teológiai tanárok, szentek és koldusbarátok himnuszai. Nevüket a laikus nagyrészt nem is tudja már; itt-ott olyan népek énekeire bukkanunk, melyek elvesztek az idők homályában. De az, amit vallottak – mélységes hit, felebaráti szeretet, emberiesség, a szegényekkel való együttérzés – ma is megdönthetetlenül áll. E himnuszokat még az irodalomtörténet is jobbára elfeledte; de most, hogy az olvasó fellapozza őket, éreznie kell: mindezekből semmi sem múlott el.
A szenvedés és a megpróbáltatások idejében elválaszthatatlan barátaink. Itt van Szent Ambrus, ki kemény, szónokias verseiben harcolt a kereszténység diadaláért; Venantius Fortunatus, a megtért pogány, aki valamennyi kortársát felülmúlta Krisztus szerelmében; a „sötét” századok halk szavú és elvonult misztikusai, kik rímekkel ékesítették verseiket, hogy kedvesebbek legyenek az Úrnak; Philippe de Grève, ki már újkori, modern csengésű énekekben dicsérte Máriát; Szent Ferenc, ki az út kövén hált és a madarakkal társalgott és olasz anyanyelvén dicsérte a Teremtést; Szent Tamás, a teológusok legnagyobbja, ki kristályos, jeges, kimért himnuszokban dalolta az Oltári Szentséget. Majd itt következnek az ellenreformáció ihletett és rajongó költői; a késő barokk szelíd pápái; Rilke és XIII. Leó, kik már kortársaink voltak.
Finom, csendes és bensőséges versek ezek; az örök élet harsonásai. Szeretném, ha a közönség ugyanolyan szeretettel fogadná, mint ahogy szerzőik írták őket, az emberek okulására és az Úr dicséretére. Mert, ha nem is „e világból valók”, mégis arra szolgálnak, hogy ez a világ énekelje és hirdesse őket.
Földessy Dénes: Emlékkönyv a rőt Bizáncról – Interjú Faludy Györggyel 1999-ben
(részlet)
– Ma már nincs olyan klasszikus irodalmi, filozófiai, nyelvészeti kultúra, mint amilyen az ön költészetéből felragyog. Hány nyelven beszél, s hányból fordít?
– Latinból, görögből, németből, franciából, provanszálból, angolból meg spanyolból fordítok, s persze beszélem is ezeket a nyelveket.
– Hova járt középiskolába?
– A fasori gimnáziumba. Nyolc évig tanultunk latinul, négyig görögül. Igazán utána tanultam meg görögül, az egyetemi könyvtárakban. Német nevelőnőm is volt. Kínaiul, arabul, szanszkritül persze nem beszélek, ezekből közvetítő nyelv révén fordítok. Marokkóban például nagyon művelt arab barátom előbb arabul olvasta fel a fordítandó mű szövegét, hogy halljam a ritmusát, a dallamát, a lelkét, aztán elmondta a tartalmát franciául. Emlékszem, egyszer ebédmeghívásom volt, s ő beszélt rá, hogy hagyjam a meghívást, fordítsak inkább. Aztán pénzt is kért nekem, hogy ne kelljen a fordításon kívül mással törődnöm. Ő mondta, hogy szerinte a XIII. század óta nincs igazi arab költészet. Az idő persze halad, a XX. századi ember már fiatal koromban sem értette meg teljes egészében a klasszikus verset, például Horatiust. Nem ismerte a mitológiát sem. Ha a XIX. században élnék, nem úgy tennék, ahogy a XX. században tehetek, amikor egy versnek csak a lényeges és megérthető fejezeteit fordítom le. Azért, hogy a verset közelebb hozzam az olvasóhoz, ha lehet, kihagyok belőle, mert például az isteneket, az ő szimbólumaikat sem értik. Venust még merem emlegetni, hiszen a szerelemről a legtöbb embernek még vannak klasszikus ismeretei. Ez ma a rettenetes: úgy hagyunk el egy kultúrát, hogy nincs helyette más, azonos értékű kultúra.
(Forrás: https://magyarnemzet.hu/…/10/emlekkonyv-a-rot-bizancrol )
[Coelius (vagy Caelus) Sedulius (5. század első fele) latin keresztény költő.
Caelus kezdetben világi költő volt, majd Carmen paschale című költeményében megénekelte Jézus életét 5 könyvben, különös tekintettel csodáira. A mű sokkal szabadabb modorban készült Juvencus hasonló alkotásánál: az evangéliumok elbeszélését jórészt ismertnek tételezi fel, és inkább a tényeken érzett benyomásainak és elmélkedéseinek ad kifejezést. Éppen ezért Juvencus művénél nagyobb az eredetisége és elevensége; leírásainak festői szemlélhetőségében Vergilius tanítványa.]
Fotó: Faludy György Kossuth-díjas költő, író, műfordító portréja (MTI)