J.M. egy nap a konyhában állva egyik kezében egy vajas, paradicsomos pirítóssal, a másik kezében egy csésze kávéval hirtelen rádöbbent, hogy megváltozott az arca. Beletelt pár percbe míg a korai keléstől kótyagos fejében megfogalmazódott ez a gondolat attól a pillanattól számítva, amikor kivánszorgott a fürdőbe és futólag belenézett a tükörbe. Bár tekintete nem időzött sokáig tükörképén, agya mégis megőrizte a látványt, rögzítette és váratlanul kivetítette elé reggelizés közben. Megállt, még rágni is elfelejtett, majd bambán lenyelte a szájában tartott falatot. Valamiért erős késztetést érzett arra, hogy megbizonyosodjon róla, ami az imént felidéződött benne nem valóság, csupán egy elfeledett álom maradéka. De nem mozdult. Félt. „Ostobaság!”, győzködte magát, „Csak egy pillanat lesz az egész és megnyugodhatsz.” Lassan elindult a fürdőszoba felé, de a küszöbön ismét megtorpant. Bizsergett a tarkója. Végül elszánta magát és a tükör elé pattant.
Először semmi különöset nem vett észre, másodszorra akkurátusan végigszaladt a tekintete az arcán. Nagyon kellett összpontosítania, hogy felfedezze azt az aprócska eltérést, amely félig öntudatlan állapotban megragadta a figyelmét. A két szemöldöke között egy kis duzzanat, egy pukli nőtt. Nem emlékezett, hogy bármikor is beverte volna valahova a homlokát. Óvatosan odanyúlt és megtapogatta a helyét. A duzzanat puha volt, vizes, kocsonyás. Undorodva elkapta róla az ujját. Közel hajolt a tükör sima felületéhez, majd távolabb lépett. Miután megismételte ezt párszor, részleteiben kezdte nézni az arcát, mint egy széttöredezett mozaikképet, és fejben megpróbálta összeilleszteni a darabkákat. Aztán egészben, vagy pontosabban egyben igyekezett szemügyre venni magát. Sikertelenül. Semmi valamirevaló, okos gondolatot nem tudott kicsikarni. Csak egy határozott érzés kerítette hatalmába, hogy valami más, az arca nem ugyanolyan, mint tegnap volt, idegen hatást kelt. Természetesen tisztában volt azzal, hogy az ember teste változik, átalakul az élete során, nem is egyszer, de nem ilyen drasztikusan és gyorsan, hacsak nem valami külső beavatkozás következtében.
„Ez baj.” gondolta zavarodottan. Majd kicsit bénultan hozzá tette magában: „Így nem mehetek dolgozni.” Kisietett a nappaliba, táskája mélyéről kikotorta a mobilját, tárcsázott, majd kurtán előadta, hogy nem érzi jól magát, nem akar senkit megfertőzni…
Miután letette, csak állt és maga elé meredt, aztán visszatért a fürdőszobába. Ezúttal nem tétovázott, újból megvizsgálta a tükörképét. Nem képzelődött, a daganat ott volt.
Úgy döntött, megmutatja egy orvosnak. Napszemüveget biggyesztett az orrára, haját a homlokába húzta, míg a rendelőben várakozott. Az orvos tömör véleményének hallatán miszerint, biztos csak beütötte, és nem emlékszik rá, J.M. hülyének érezte magát, de megnyugodott.
Azonban másnap reggelre sem múlt el a duzzanat, csupán helyet változtatott. A két szemöldöke közül lecsúszott az orrnyergére. „Mint egy birkózó.” kesergett J.M.
Ismét telefonált a munkahelyére és betegszabadságot kért még két napra. Újra ellátogatott az orvos rendelőjébe. Az orvos sokkal alaposabban és hosszabb ideig vizsgálgatta a duzzanatot, majd a fejét csóválta.
– Még sosem találkoztam hasonlóval pályafutásom során.
J.M. szemébe könnyek szöktek, most már komolyan megijedt. Az orvos biztatta, nem néz ki halálosnak, de ha bármi változás történne, szóljon.
J.M. bezárkózott otthon. Kerülte a tükröt, megpróbált nem gondolni elváltozott arcára. Furcsán érezte magát. Mélabú és szorongás fogta el, csak lézengett a lakásban, vagy vadul takarítani kezdett, olvasott, ebédet főzött, de mindent félbehagyott és egy idő után nem is erőlködött tovább.
Harmadnap alig bírta kinyitni a jobb szemét. Rossz előérzettel támolygott ki a fürdőszobába. A makacs duzzanat most a jobb szemhéjára húzódott.
Az orvos érdeklődve, nem is titkolt izgalommal fogadta a rendelőjében. Hosszasan értekezett arról, hogy tegnap konzíliumot tartott több neves kollégájával, de ők sem hallottak hasonló esetről. Beszéd közben elővett egy fényképezőgépet a fiókból és megkérdezte a széken összegörnyedten gubbasztó páciensét, megengedi-e, hogy képet készítsen róla, megmutatná a kollégáinak, esetleg beleillesztené abba az előadásba, amelyet pár hét múlva fog levetíteni egy amerikai orvosi konferencián. Talán egy ismeretlen betegséggel van dolguk.
J.M. bágyadtan intett a kezével, de amikor a vaku villant, hirtelen megmagyarázhatatlan düh és felháborodás öntötte el a bensőjét. Ösztönösen mozdult. Kezével kiütötte az orvos kezéből a fényképezőgépet és kirohant a rendelőből. Egészen hazáig futott. Lerogyott a kanapéra és a párnába temette az arcát. Mozdulatlanul feküdt ott estig, míg el nem nyomta az álom.
Másnap a jobb szeme alatt és rézsútosan az orra felé puffadt fel az arca. Sokáig állt a tükör előtt és nézte magát. Kavarogtak benne az érzelmek. Később felhívta az orvost, kölcsönösen bocsánatot kértek egymástól a tegnapiért.
– Mit tegyek?-kérdezte J.M. kétségbeesetten.
Az orvos csitította, de semmilyen konkrét megoldással nem szolgált, türelemre intette, még viccelni is próbált, mondván, talán a duzzanat végig halad majd az egész testén és a végén a nagylábujjáról pluttyan majd le a földre. J.M. fáradt mosollyal értékelte az igyekezetét.
Délután ledőlt a kanapéra, aludt pár órát, de ugyanolyan kimerülten ébredt, mint ahogy lefeküdt. „Mi történik velem?” töprengett rezignáltan, „Miért?” Vajon el kell fogadnia, hogy ezentúl eldeformálódott arccal éljen? Minden nap egy másik arcot kell megszoknia, mígnem már a teljes felismerhetetlenségig eltorzul?
Utoljára kamaszkorában foglalkoztatta, hogy szép-e, akkoriban a serdülőkorra jellemző kritikussággal szemlélte a testét és annak változásait. Ha nem is szerette, de az évek során elfogadta, hogy olyan, amilyen és nem méricskélt tovább. Azóta csak azért pillantott gyorsan a tükörbe, hogy ellenőrizze nem kenődött-e el a szemfestéke, az öltözéke megfelelő, nem zilálódott szét a frizurája. Most azonban újra feltámadt a lelkében az a gyötrő bizonytalanság és sebezhetőség, amit fiatal lányként átélt, és az a homályos, ködös érzés, hogy nem tudja meghatározni önmagát és a létezését. Emlékezett arra a korszakra, amikor mindenki elől rejtőzködött, még saját maga elől is bujkált.
Felkelt és besötétített a szobában. Halántéka lüktetett. Nem az zavarta igazán, hogy talán örökre elcsúnyul, hanem az, hogy ha megpillantotta az új arcát, arra gondolt, ez nem én vagyok! Ez valaki más! Rettegett, hogy egy idegen és ellenséges entitás költözött a testébe, aki szép lassan átveszi az irányítást a lelke felett, végérvényesen megváltoztatja az életét, felborítja azt a harmóniát, amely eddig a sajátja volt, s összezúzza, megsemmisíti a jelenlegi énjét. Bármilyen irracionális is ez az elképzelés, bármennyire hihetetlen és nevetséges, mégsem csökkent egy csöppet sem szívének heves dobogása, nyelőcsövének görcsös összehúzódása, keze-lába dermedtsége. Maga köré csavart pár meleg takarót, zenét hallgatott. Nem menekült a szorongás elől, de úgy érezte, egyedül képtelen tovább magában tartani kétségeit. Elővette a telefont, pár percig vacillált, majd rányomott a hívás gombra.
Mikor a férfi kissé meglepetten belehallózott a kagylóba, J.M. majdnem megfutamodott, de aztán erőt vett magán.
– Sz-szia. Ne haragudj, tudom, hogy nem kéne felhívjalak, csak…
– Hallottam, hogy beteg vagy.- vágott a szavába kissé nyersen a férfi.
– Igen.
Csend állt be.
– Nézd, van egy kis dolg…
– Kérdezhetek valamit? – J.M. úgy szorította a telefont, hogy ujjai elfehéredtek.
A férfi sóhajtott.
– Persze.
– Szoktál tükörbe nézni?
– Mi az, provokálsz? Veszekedni akarsz? Azt szeretnéd hallani, hogy szégyellem magam a múltkoriért és a bocsánatodért esedezem?
– Nem, nem! Úgy értettem, hogy reggelente borotválkozás közben, vagy este, vagy bármikor, amikor szembe kerülsz a tükörrel megnézed-e magad benne, de igazán, alaposan megnézed-e?
– Nem értem, mit akarsz ezzel.
– Kérlek!
– Hát…nem tudom, gondolom. Elég jóképű vagyok. -ebben a megjegyzésben volt már valami a régi pajkosságból, amely egykor olyan sok nevetésben gazdag percet ajándékozott kettejüknek. J.M. azonban ezt most teljesen figyelmen kívül hagyta.
– És…nem érzed azt, hogy…szóval, szerinted lehetséges az, hogy ha valami nagy érzelmi hatás ér valakit, az olyan lelki folyamatokat indít el benne, amelyek képesek arra, hogy átalakítsák az ember arcát, akár az egész arcberendezésén is nyomot hagyjanak?
– Bizonyára van olyasmi, aminek letörölhetetlenül ott marad a nyoma a gesztusokban, vagy a mimikában…és persze, ne feledkezzünk meg Dorian Grayről sem…- a férfi hangján most először lehetett érezni, hogy végre komolyan elmélázott a kérdésen.
Ahogy Dorian Gray nevét meghallotta, J.M. lélegezni is elfelejtett. Babonás rémülettel a háta mögé pillantott.
– Halló? Ott vagy még?
– Igen, itt.- J.M. reszketve végigsimított a haján.- Mondd, te felismernél engem mindig minden körülmények között? Ha mondjuk balesetet szenvednék, és át kéne szabni az arcom, és te nem tudnád, hogy én fekszem a kórházi ágyon, akkor is felismernél? Még ha nem is szólnék semmit? Felismernél, ugye? Hiszen valamikor szerettél…- J.M. a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa feltörő zokogását.
– Furcsákat kérdezel. Minden rendben? Jól vagy? – hadarta nyugtalanul a férfi, s miután nem kapott választ, döntött.- Figyelj, átmegyek. Öt perc és ott vagyok.
– Ne!- sikoltotta J.M., majd higgadtabban hozzá tette- Jól vagyok, semmi bajom. Ne haragudj.
– Ez nem volt valami meggyőző.
– De tényleg! Ne aggódj! Csak elgyengültem, de már elmúlt. Nem kell átjönnöd!
– Oké. De ígérd meg, hogy hívsz, ha szükséged van rám!
– Megígérem. Ne haragudj!
– Semmi gond. Hát, akkor…majd hívj.
– Úgy lesz.
J.M. vizet eresztett magának egy pohárba a konyhában, majd leomlott a kanapéra és kisírta magát. Most már szemrehányást tett magának, amiért ilyen csip-csup ügyekkel zargatja a férfit, érzékenykedésével mesterségesen felidézteti vele a gyengédséget, a törődést, mert annyira, de annyira egyedül van, s ezért képes beérni azzal is, amely már nem valódi, csupán árnyéka valaminek. Bűntudatosan elképzelte, hogy a férfi csak ül a telefon mellett és ostorozza magát vélt vagy elkövetett hibáiért, amivel ellene vétett. Mégis, az a pár óra, amelyet J.M. a sötétben önmaga feddésével töltött, szinte felüdüléssel ért fel számára. Majdnem el tudott feledkezni titokzatos betegségéről.
Ez azonban nem tartott sokáig. A következő két hétben alig tudta ésszel felfogni, mi zajlik benne, egyfajta álomszerű bódultságban sodródott egyik napból a másikba. Hol az arca egyik oldalára csúszott a daganat, hogy pofazacskóként csüngött alá, hol az álla, az alsó ajka, az orrcimpája püffedt fel gumószerűen. Egy darabig még kikérte az orvos tanácsát, de aztán lemondott róla. Nem vette fel a telefont senkinek, nem nyitott ajtót, ha csöngettek. Behúzta az összes függönyt, leoltotta a lámpákat. Nem tudta, mit csinál, csak úgy érezte, hogy ami végbe megy a testében, az nagy és jelentős, éppen ezért nem kíván szemtanút.
Néha, ha megérintette a hasát, vagy a mellét, megtapogatta a combját, a hátát, a karját, szinte érezte a sejtek mozgolódását, a vér sebes zubogását, a csontok nyúlását, az idegek megfeszülését. Aztán minden előjel nélkül, a nap bármely szakában hirtelen transzba esett, szemei fennakadtak, s rendszerint csak órák múlva tért magához verejtékben úszva, de valami burjánzó, áradó örömmel a szívében, amit nem tudott, és nem is akart megmagyarázni magának. Nem irányította többé az életét. Várt és álmodott.
Az öntudat rövid időszakaiban észlelte, hogy barna haja foltokban szőkülni kezdett, az orrán vörös szeplők bukkantak a felszínre, az egyik szeme zölden világított, a másik pedig barnán búsult. A szája elkeskenyedett, az arca kissé megnyúlt. A mellén egykor feszülő melltartók most lötyögtek, a kulcscsontja felett apró forradás fehérlett. Fürdés közben fedezett fel egy anyajegyet a köldöke mellett, forgatta a kezét, a lábfejét, ujjai, körmei formájára sem ismert rá. Amikor a kamrában polcról akarta levenni a fűszeres dobozt, s hiába nyújtózkodott, rádöbbent, hogy alacsonyabb lett.
A kezdeti rémületet felváltotta az izgalom, majd a sztoikus beletörődés. Elméjét fogva tartotta a bizonyosság, hogy egyszer ez az egész véget ér, neki csak türelmesnek kell lennie.
És egy nap tényleg véget ért, bár ennek dátumát csak utólag tudta meghatározni. Megállt a folyamat. J.M. új teste elkészült.
Pár nap múlva J.M. – miután elégette az összes családi fotót,kicserélte a ruhatárát, és elköltözött egy másik lakásba – kilépett az ajtón, és elindult gyalog. Nem sietett, még ki kellett találnia, hogy milyen néven mutatkozzon be a férfinek, amikor becsönget hozzá.
2021-04-10