Fekete holló
Fölöttem van egy fekete holló,
olykor-olykor a vállamra száll,
beteg madár,
a vállamon pihen.
Közel van hozzám, miként az ég,
túl nagyra nőttem, azt hiszem,
által viszem,
haldokló társamat.
Által viszem őt a tenger sok vizen!
Alig bírja a lábam a terheket.
Sikítani, itt, nem lehet.
Csak az enyém a fekete holló.
Nem ismeri őt senki más.
Csőréből pici vérpatak.
Ketten
Ketten voltak a kávéházban.
Az öregember szép volt.
A fiatalról most nem beszélek.
(Seymour Glass néven)
Petőcz András legszebb versei – AB-ART (2011)
* * *
Utazás – mozdulatlan
visszanézel e hűlő vetésre, mondod, és elindulsz,
gondolatban, valamiféle part felé, mintha tengeren,
miként ha tengereken utaznál, óceánjáró hajó
ringatózik alattad, nem éppen részeg
az egyik szobából a másikba, miközben kávé,
minden mozdulatlan, nem változik semmi, soha,
nézed a végtelen tájat magad körül, kastélyod
a magasban, a magasból idegen szirtekre tekint
jó így – csak álmodni rossz, ha sűrű emlékeid
zavaros vízként múltat mutatnak, mintha jövőt,
és magadhoz térve hirtelen nem is tudod,
mi is a teendőd éppen, ha van egyáltalán
hűlő vetésre gondolsz vissza, évek, évtizedek,
összegezni kellene mindent, levelek, papírfecnik
között matatsz, aztán mégsem, távoli világokat
figyelsz, hogyan is tűnnek fel, hullanak alá
világítótorony, ezt mondogatod magadban, pedig,
pontosan tudod ezt is, semmi ilyesmi nem létezik,
legfeljebb szavak, mondatok, alanyok, állítmányok,
mindenütt hullámzó szóbeszédek, ha vannak
a termést, ha ugyan, betakarítani úgysem tudod,
hiába hiszed, hogy óceánjáró ringatózik alattad,
amit magasságnak gondolsz, onnan pocsolyára látsz,
amelyre álmodhatsz, legfeljebb, papírhajót
kastélyodban ülsz, egymagadban, várakozol,
reméled, jönnek még olyan utazók, akik veled,
és magad is, újra, kávéscsészével kezedben,
mozdulatlan, csak az idő dolgozik, egyre
Petőcz András: Vissza az időben
Orpheusz Kiadói Kft. (2023)
©Novák Netti Vivien: Megfejthetetlen