Ahogyan tovacsúszik, mint a szén, maga alá görgetve kevés parazsát, a rózsaszínűt és tojásszagút. Bizony, lenyűgöző a vasárnap délutánok szomorúsága, szomorúak, mint a szertári alkohol vagy a bélbeteg tornaszőnyegek. A mennyezetben baglyok és pókok ülnek a néma reflektorok között, felemás korlát, dobogó plüssök, bordásfalak, egy izzadt hangár-orfeum, ahol bizonyos fokig Marlene Dietrichet hallani: „hol a katonavirág / alulról az ibolyák…” Mintha ponyvák alól énekelne, egy medicinlabda-temetőben. Idehallod a sok-sok ajtó mögöttről, de szinte csak a csosszanás, a karcolás, hiszen maga a tű énekel, baktat körbe-körbe eszelős lovacskaként.
Ott ácsorogsz színegyedül a redves márványkövön. Ahogy a ház, az ajtó is hatalmas, a magasban dereng a sárga kilincse, s a csillagos, kifakult lépcsőház mélyén kemencéjét szellőzteti a szuroköntő. Mérget veszel rá, aktatáskával a kezében hamarosan föllopózkodik nénikédhez a bitumi ember.
A délután, mint egy mélységesen mély lakás, ahol gyerekként ismered föl magad, ennél az ezüstkoponyájú, titkos nénikédnél látogatóban. Nénike hatalmas asszony, négy-öt emeletet áttör egy árva omlás, mi több, egy lehulló tégla nélkül. Kézzel töri az almát, spirituszt iszik, és olyan habokat ver, akár a beton. Évente széjjelver egy zongorát, férje és műtétje számolatlan.
Nem vonszoltak idáig, föl nem fogod hát, mért verte végig engedetlen, kicsi térded, e krumplikalapács, a lépcsők élét, és azt sem tudod, hogyan jutsz az ajtón belülre, alighanem szüleid csengetnek helyetted, mielőtt felszívja őket a padlás. Mert felszívja, hisz utóbb egyedül nézegeted a hosszú előszoba lombikjait és kitömött mókusait. Recsegő, sóhajtozó morzsabánya ez a lakás, olykor elsuhog egy szobalány, egy teremőr, színházi ruhatáros, valami klottos asszony a plafon alatt, jól érezni pézsmaillatát. A félelmen és a verítéken már túl vagy, nénikéd fűrészel odabenn valami altatódalt, s kikiabál néha, hogy megleli a helyes utat szépen a jó gyerek, és te mész is engedelmesen, mintha pókhálóban.
Mikor teljes csönd lesz, még mindig mész, és egyszer csak, annyira, hogy vásni kezd a hajad tőle, hogy sokáig ki sem tudod nyitni a szád, s hogy már teljesen mindegy, odaérsz-e valahova, rád tör a nemecsekbánat. Százmázsás puha zsák, melyből még a tulajdon édesanyád se tudhat kisegíteni, mert nem oka van, hanem állaga, és kuporogsz a közepében, mint egy tégla vagy mint a pók.
Ha tehát egy vasárnap meglep ez a szürkésbarna szó, ami mint a sztaniolos csokoládé, mely édessége múltán is kaparja a torkot sokáig, és ha leírtad, majd elmormogtad, majd csak bámulod, hogy „nemecsekbánat”, akkor nincs mit tenni, föl kell állnod, és le kell venned a polcról A Pál utcai fiúkat. Persze abban a minutában aggódni kezdesz, vajon azt a bizonyos kiadást találod-e, a tiédet, a ’63-as szürkét, a reichkárolyost, de ekkorra már a polc előtt állsz, és megkönnyebbülve emeled le az egérszerű példányt, és ácsorogva végigolvasod Nemecsek Ernő halálát. Ott nyílik ki, azoknál az egyszerű mondatoknál, olyanok, akár a gombfölvarrás, mint a szegény szabó zokogása a konyhaasztalon, s ha ezután előrelapozol, ahol kiderül, ez a könyv csupán ugyanolyan, mint a tiéd hajdan, mert ez a példány a hajdani feleséged gyerekkori könyve, akinek a kislánykönnyeit tán még elő is lehetne analizálni az ócska papírból, és aki nyilván, mint mindannyian, a saját halálát siratta meg tizenegy évesen Nemecsekében, csakhogy az ő, a hajdani feleséged halála, elválásotok után pár évvel, méltatlanul és megemészthetetlenül korán be is következett, nos, ha ez mind és egyszerre csap reád, akkor nagyon görbécske leszel, mint villanykapcsoláskor a kockafényben, és jéghidegnek érzed magad, meztelennek, ahogy egy műtőben: fekete fóliát zörget a ventilátor odafent, a nyakad mögött megcsörren egy tiszta kampó, és nem akarsz ebben a mondatban már folytatni semmit, csak a szó hullámzik, a nemecsekbánat, nőnemű szóként, ha lehet ilyet a magyarban, die nemecsekbánat, és azt érzed, hogy ott toporogsz, az emlékezeted egyik szárnyában azóta is, ott toporogsz sárga ujjakkal, szürke zokniban ama összeszáradt kislány ágya mellett, nem látszol, nem hallatszol, s miként a vörösingesekben a forró csokoládé gondolata, végigcsúszik benned egy darab síkos szén, a szívedtől lefelé, a reszkető hasüregbe, s kuporog ott, abban a puhaságban egy novemberi vasárnap estefeléjén, amikor mindenek között a legrosszabb gyereknek, és a legrosszabb felnőttnek lenni.
Parti Nagy Lajos: félszép
Magvető (2019)
Illusztráció: A kötet borítója