Miként a lázas, forró testű gyermek,
ha végre nyugtalan álomba zuhan,
hosszú pillái néha megremegnek
(akárha érné tétova légfuvam),
jelezve ezzel is: életben marad,
megéri még a távoli holnapot,
s hallja majd félénken kérdező szavad,
mikor hajnali csöndben szólintgatod,
úgy létezik itt ez elvéresült táj,
szürkén-komoran-lánctalpfélelemben,
rángatózó teste ezer sebtől fáj,
s alszik tudatlan, álomvéghetetlen,
s forog körötte sok sötét szörnyeteg —
¬Vagy csak vihar? „Aprócska” hóförgeteg?
©Kiefer Béla fotográfiája – János kilátó, Pécs