Úgy ünnepelte a város Anyád
halálának évfordulóját, hogy újabb
bevásárlóhodályt nyitottak, ahol
egymást taposták az emberek
az akciós áron hirdetett árukért.
Pedig egy menedékházat, vagy
Művészeti Palotát kellett volna átadni,
mert Anyád nem bírta elnézni, hogy nincstelen
öregek kódorognak az utcán, a kultúra meg
az elfekvőben agonizál. Ő tudta, hogy ez a kis
ország akkor lesz felemelkedőben, ha elismeri
talentumait. Csakhogy sem ez az ország,
sem ez a város nem emlékszik Anyádra.
*
Köd lóg a tájra. Súlyos mint egy sóhaj,
és hűvös, akár egy ésszerű gondolat.
Elfüggönyözi az illúziókat.
Az ég hályogos kötőhártyája alatt várakozol,
kitalált, bőséges reggelik nevével a szádban.
Gyomrod a valóságról tesz jelentést.
Durva bizonyság.
A felejtés ujjlenyomatát keresed.
*
Feledésbe merült, valaha dicső fogalmak
szótára vagy. Nemes jelzőket őrzöl, ahogy
a türelemmel viselt fájdalmakat vigyázza
Anyád hálóingjén egy végleg elnémult vércsepp.
Magadba szívod a reménytelen minden szinonimáját.
Már a jelentések kétharmadát belélegezted.
Ebbe a földbe gyökereztél, s most úgy állsz
rajta mint évezredek csorba napórája.
Mozdulnod kellene, rávetődni gonosz szavakra,
amik úgy nőnek az emberek szívén, mint eső után
erdőben a gyilkos galóca. De erőd fogytán.
Csupán vesztegelsz és verseket suttogsz
az elmúlás fülébe, hogy elodázd a kínzó véget.
Testvéreidként óvod a szeretteidtől örökölt
tárgyakat. Magasba tartod az összhang fényképét,
hogy az Úristen emlékezetébe vésd
*Pethes Mária: ROMOK KIRÁLYNŐI című készülő kötetéből.