Szédült ifjúság csodásan üres
gőgje: csupasz szélben semmi se számít,
tett már az is, ki meghalni ügyes,
s ölelhet, aki el se jut a vágyig.
A külsőből minél többet mutatni,
közben a sivárság bentről világít,
ricsaj: – meztelenség ámulva ámít:
olyan vagyok, mint te! – ezzel mulatni.
Szélsebesen vetkőzni a gyönyörbe,
leszaggatni egymásról a ruhát,
karolni a vágyat testet gyötörve –
égetve lázban lélek-pakurát.
Olyan közeli még a születéshez,
miből jöttek: a zajtalan halál,
hogy élni nem számít semmilyen ár,
vonaglik, majd bebáboz, ami vértez.
Bosszulni szédít öngyilkos merénylet,
szállni ezer darabra vakmerőn,
mert hiszi: mindent mindenre cserélhet:
bűnhöz a lökött eszme torz előny.
Kibukva nehéz másokkal törődni,
silány tett magyarázatnak elég,
csak nyüzsgő boly, statisztika a többi –
élni, halni végzetes keverék. –
Leszünk eltakarítandó szemét,
minden golyó az agyunkban találat:
lenulláz reményt, ökleli a vágyat,
s megszünteti az embert, mint személyt.