És jön a Kert, akár az álom,
és növekedni kezd az éjben,
lélegzik, párál, szétliánoz,
mint rák a testnek erdejében.
Megfejthetetlen rétegekben
nő útvesztője: titkos ábra,
épül, pusztul, fölépül újra
hold-ütött mohos arca mása
a boldog Botanikának, és
szőlő fut tört szoborra bújva,
látszik álmában, hogy zenét hall,
míg tart a lelkek vándorútja.
Tógákban, furcsa köntösökben
majdan jövők és egykor éltek
vonulnak némán, ajkukon
mosolyával az öröklétnek.
Valahol ott kell lennie
e labirintus köldökében,
rejtelmesen és feketén,
oly feketén, akár az ében,
a mélységes, nagyodvú kútnak.
Egy angyal minden éjjel ássa,
hallatszik benn, surrog, sziszeg
csillagok fénye zuhanása.
Ott él egy teknősbéka lent,
nő ezer éve elfeledten,
mit beleejtett a fiú,
ki egykor talán én lehettem.
Orosz István blogja: https://utisz-utisz.blogspot.com/
©Varga Ágota fotográfiája: Csepp
Gyönyörű a vers és a fotó is!