Részlet egy filmforgatókönyvből
Kitartó csengetésünk után
nyílik résnyire
a zárláncos bejárati ajtó.
Egy asszony les ki rajta.
Habkönnyű
keze megrezzen,
ahogy a haját füle mögé simítja.
Kérdőn néz ránk.
Mélyre rejtett ráncok
veszik körül
hangtalan száját.
Békén elmondjuk
mit hoztunk és kitől lányának.
Mikor az ajtót tágabbra tárja,
tekintetünket a hajdani bíró alakja
vonja magára.
Hirtelen feltörő undorunkat
nehezen legyűrve
mértjük fel magas alakját.
Csontkeretes szemüvege
mögül tekintetét
egy pillanatra belénk vájja.
Mosolya nincs.
Botját úgy tartja, ha kell
fegyverként is használhassa.
Homlokán barázdák kínjai,
ártatlan elitétek-mélyítette
árkok sorakoznak.
Ránk se nézve,
a feleségéhez fordulva
csattan rajunk ostora:
nem fogadunk senkit!
Ekkor halljuk meg
lánya hangját:
engedjétek be őket!
Üvegpohár, ha törik
szól így.
Az asszony könnyét-nyelve,
a beteg ágya felé fordul,
s némán keresztet vet.
A lecsúszott paplant
a lány sovány karjaival
egészen az álláig felhúzza.
Kigyúlva fordul felénk,
de arcán mégis megjelenik
a nincs visszaút fájdalom.
„Ó éden üdve, poklok kínja.”
Mellette a földön
könyvek tornyoznak,
s egy naptár függ
a fejel fölött a falon.
Egy múltheti lap
mondogatja rajta
tovább a magáét.
A partra vetett szoba
még lélegzik,
kihamvadó élete
uszonyait még mozgatja,
de a tárgyak vétlen halmaza,
minden itt maradt,
egymással feleselő
emlék-darab,
fojtogató-illatot áraszt.
Ki mondja meg:
a holnap a tegnapért
kit és miért büntet?
A falon csupasz falióra
követi monoton
szolgálatban a jelent.
A fuldokló nap pengéje,
az omló függönyön
rést vágva,
a szenvedő ítélő-idő
arcára vetül,
és a mutató árnyék-karját
a betelt perchez igazítja.