elevenen érzem
a Nap felém úszó fonalait
az évek tengerén át ma is vakít
a fiatal lányalak
bolond idegek szilaj villámok
cikáznak elő[1]belőlem
az ismeretlen hajlatokkal
teli táj
parancsoló hatása
égi keze alá merülök
az örök vágyakozás
végtelen atomjai
siheder-időm sejtjeinek
villanyáramán
futnak át
a Teremtő ösztöne táplálja
ontja elém vonalait
az idő megnyúlik
majd eltűnik
fénysejtek láng-kínjai
mélybe-süppedt őrjítő vonásai
tépnek
parázs moccanásai ölelnek
az áradó
rokontalan érzés
most is dalol álomablakomban
óvón őrzöm
ujjamon a csend
harsány kiáltását
déli verőn
fénypettyek terítik be
irigyen nézem
a világtest tűi
hogyan párosodnak
versem angyalalakzatával
hiába gyötör
pogány szentsége
világító öble
áttetsző
szünet-hártyái közé emel
néma feketesége mélyén
élő sebe éget
forrása száján mosoly ül
simogató érintésemre
az óriásra nőtt fák
kismadara elrepül
figyelem
ahogy tódulnak
sodródnak
keringenek
bolyonganak benne
vérének alkatrészei
selyem ősnyállal font
emlékekkel benőtt
bőrén át
látom
levegőt szomjazó
tüdő-legyezőit
számolom
parázs szívének dobbanásait
a halk hegyképző sóhajok sorát
követem rajta
a verejték-erek lávafolyamát
a kozmosz-ablak bezárul fölöttem
kalász-bozontok borzas
sugár-zuhanásai kínoznak
gyémánt-csiszolt-teste
alagút-vermén
összegyűrt vagina-fodrok
bújnak elő
ráncos körfodrára tapadt
koldus-szemmel
iszom a titokzatos delíriumot[2]
törpe tartományom
titán tódulása
tömeggé gyarapodik
de lehet ő ma már
rám se hederít
én meg
estétől reggelig
a kezdet-pontján lebegek
a sárga nap-terítőjén
a csillagszövedék
nedves fényében vakon
várva megadón
az elektromos feszültség
halálos ütését
2022. január 28.
[1] Walt Whitman: Ez a női alak
[2] Walt Whitman: Egy órányi őrület és gyönyör