Sylvia már az ajtón belépve az arcokat fürkészte, de ahogy leült a helyére – egy buzgón mosolygó, kedves lány kísérte oda -, még elszántabban kezdte tanulmányozni a körülötte lévőket. A kitüntetésre várók többségét ismerte: volt, akit személyesen is, és volt, akiről csak olvasott vagy hallott. Meg akarta tudni, miként élik meg ezt a helyzetet a többiek, és bosszantotta, hogy a megfigyelésben lehetetlen volt elmélyülnie, mivel mindenki pillanatok alatt felvette vele a szemkontaktust, odabiccentett vagy odamosolygott rá, jelezve, hogy felismerte őt, és megtisztelőnek tartja a találkozást.
A közvetlen szomszédai is megilletődve hallgattak mellette, aztán a jobbján ülő férfi – úgy emlékezett, hogy nemzetközi állatmentő hálózatot vagy valami ilyesmit tartott fenn – megköszörülte a torkát, felsőtestével felé fordult, és megszólította.
– Micsoda különleges élmény, drága Sylvia! Ugye, szólíthatom így? Már attól elakadt a szavam, amikor megtudtam, hogy Önnel egy társaságba kerültem. De így, hogy egymás mellett is ülünk, muszáj megragadnom az alkalmat, hogy beszélhetek Önnel! Szeretném, ha tudná: régóta követem a munkásságát, és nagy csodálója vagyok!
– Köszönöm – felelte csendben az asszony, aztán a kurta választ még megtoldotta egy gyors oldalpillantással és egy apró biccentéssel, majd a színpad felé fordult. Előre tudta, hogy mennyire kellemetlenül fogja érezni magát ezen az estén, ezért már eleve feszülten érkezett. Ha tehette volna, meg sem jelenik, de az példa nélküli tapintatlanság lett volna. Sőt: megbocsájthatatlan vétség. Vagy egy újabb alkalom arra, hogy félremagyarázzák a viselkedését. És talán az utolsó lehetőséget szalasztotta volna el, hogy önmagával kibékülve halhasson majd meg. Így aztán itt volt, de minden idegszálával azt várta, hogy túlessen az egészen, és távozhasson.
Közben elsötétült a nézőtér, a színpadon kigyúltak a reflektorok, és elkezdődött az ünnepi műsor. Sylvia nyugtázta magában, hogy túljutott az első stáción, a kezdésen, de tudta, hogy a neheze még hátravan. Ma végre leleplezi magát, és elmondja az igazságot. Ennél nagyobb nyilvánosságra úgysem számíthat, hiszen az „Effigiae Mundi”-gálát mindig élőben közvetítik a világ szinte minden országában, és az összes lapban, hírpoltálon beszámolnak róla. Bár az elmúlt napokban rengeteget gyakorolta, most mégis úgy érezte, újra át kell ismételnie, amit mondani készül. Az anyanyelvén fog beszélni, de a fordítást nem bízza másra, nehogy pontatlan legyen a megfogalmazás. Kézitáskáját résnyire kinyitva megbizonyosodott arról, hogy nála van a kinyomtatott szöveg, amit majd a kellő pillanatban felolvasásra átnyújt a tolmácsnak.
Tehát így kezdi majd: „Tisztelettel köszöntök mindenkit, aki úgy döntött, hogy ezt a néhány percet rám szánja! Köszönöm a díjat, és az óriási figyelmet, amivel a tevékenységemet kísérik.” A „tevékenység” szóra tudatosan esett a választása. Önmagára vonatkoztatva még gondolatban is kerülte a „jótékonykodás”, „segítségnyújtás”, „életmentés” vagy „szolgálat” kifejezést, mert ezek mind azt az érzetet keltik, mintha ő csupán adna, és nem kapna cserébe semmit. Pedig éppen azt készül leleplezni ezzel a mai beszédével, hogy egészen másról van szó. Hogy az emberek mekkora tévedésben vannak vele kapcsolatban.
Sylvia továbbpörgette a szövegét magában, de izgatottsága nem enyhült. Izzadt a tenyere, kalapált a szíve, úgy kellett magára parancsolnia, hogy lassan, hosszan kifújva és beszívva a levegőt normalizálni tudja a pulzusát. Hamarosan ki kell állnia a világ elé, és tisztázni magát. Erősnek kell lennie.
De vajon megértik-e végre az igazi mozgatórugóit? És ha megértik, miként fogadják majd? Egyáltalán: hogyan hihetik bárkiről, hogy olyan önzetlen és önfeláldozó, mint amit a róla szóló méltatásokban olvasott? Hiba volt, hogy nem töröltette már az első Wikipedia-cikket, nem tiltakozott a Cosmopolitan és a Guardian hasábjain megjelenő legelső portrék vagy a Time címlapján való megjelenése miatt, hogy csak legyintett, és egyszerűen úgy tett, mintha nem is léteznének. Persze, nem vállalt interjúkat, és nem jelent meg showműsorokban sem, de észre kellett volna vennie, hogy ez kevés. Sőt: épp azzal táplálta a körülötte keletkező legendát, hogy a háttérben maradt. Mindahhoz a rengeteg emberfeletti tulajdonsághoz, amit addig az alakjához kötöttek, még a szerénységet is hozzáforrasztották egyszer s mindenkorra.
Pedig ő egyáltalán nem szerény. Sőt: nagyon is jó érzéssel gondol arra, amit tett. Sokszor eszébe jutnak a legemlékezetesebb esetek. Időnként, teljes titokban és önmaga előtt is pirulva utánaolvas a nyilvántartásban, vagy ránéz a közösségi portálokon azokra, akiket ő és az alapítványa megmentett. Hogy hányan vannak, hol élnek most, mi van velük. Persze, nem folyamatosan teszi ezt, csak akkor, amikor erőt vesz rajta a szorongás. Amikor már megint azt érzi, hogy az, amivel eltelt a napja, túl kevés ahhoz, hogy értelme legyen a létezésének. Szégyen, igen, de ez az igazság: saját magának merít ezekből erőt és önbizalmat. És ezt most el fogja mondani. Muszáj elmondania, másképp ismét becsapja a világot. Nekiadják az „Effigiae Mundi” életműdíját, a világ legrangosabb kitüntetését és az azzal járó milliókat, és közben nem tudják, hogy ő ezt az egészet miért is csinálja. Hogy minden egyes megmentett élet valójában a sajátját helyettesíti. Konkrétan önmagáért teszi, amit tesz. Azért, hogy bele ne pusztuljon a szorongásba.
Sokára került sorra, hiszen övé volt a legfontosabb díj. Amíg várta, hogy végre túlessen a procedúrán, háromszor átismételte a beszédét. Közben pedig lehetősége volt a többieket is megfigyelni. Leste a színpadra szólítottak tekintetét, kereste a választ a belsejét feszítő kérdésre. De nem találta. Azért bízott benne, hogy még nem veszett el minden. A legvégén, ha meghallgatják őt is, kénytelenek lesznek színt vallani.
Végre ő következett. Hatalmas ováció fogadta a bejelentést, mintha nem lett volna mindenki számára nyilvánvaló, hogy ő kapja az életműdíjat, hogy őt választották minden ember legfőbb példaképének. És éppen ez a szűnni nem akaró lelkesedés segített Sylviának, hogy végigvigye, amit elhatározott.
Miután elmondta a szövegét, úgy, ahogy eltervezte, kíméletlen őszinteséggel leleplezve valódi indítékait, a teremben dübörgő taps tört ki. Felállva tombolt a közönség. Sylvia arcán fanyar mosoly suhant át: lelke mélyén sejtette, hogy megint félreértelmezik majd. De nem ért rá ezzel foglalkozni, csak a díjazottak arcát figyelte. Azokét, akiket hozzá hasonlónak tart a világ.
Meg kellett találnia a jeleket, akár a legapróbbakat is, amik elárulják neki végre, hogy a többiek is ugyanolyan önzőek-e, mint amilyen ő.