Bújócska
Elloptad tőlem a várost.
A várost, mely évtizedekig nyomvonalad nélkül simult bele
érzékszerveim ösvényébe.
Most emlékeddel kell osztozkodnom rajta.
Ott vársz rám mosolyogva a Rákóczin, ahol először találkoztunk.
Beléd botlom az Oktogonnál rohanó kedd délutánokon.
Ott ülsz mellettem a Hunyadi parkban, a fák alig-árnyékában,
szégyenlős, szálanként szűrte napfényben.
A Nyugatinál ismét hozzád szalad az intercity.
A Hősök tere is hangod dallamától visszhangzik,
a Szépművészetiben rám kacsintasz minden szegletben,
legyen El Greco vagy Matisse. Mind a cinkosod.
A Bem-rakparton is Téged fúj belém a szél,
hideg pofon az arcomba vágó fuvallat.
Próbál észhez téríteni, mindhiába.
Elvesztem benned.
S Te elvesztél Budapest minden négyzetméterében.
Ott rejtőzködsz tébolyult képzeletem határán.
Belémnőttél.
Bele a sejtjeim falába, szaladsz a lüktető vérárammal,
hogy átsződd szerveimet, mint az emlékedet örző neuronok görcsös hálózata.
És mégis, mindig és mindenhol csak kereslek.
Ha játszanánk is tovább, mit nekem a tíz.
Ezerig is elszámolok.
Aki bújt, aki nem!
De én nem megyek.
És Te sem jössz már.
Szabadesés
Lassan esem szét darabjaimra.
Milliónyi apró részem hull alá
választott akaratod erőterében.
Zuhanva feléd,
lebegve, cikázva téren és időn át, megállíthatatlanul.
Mert csak vonzásod mezőjében lehetek szabad.
Mint a földi tárgyak, melyeket az izzó magma tart fogságban,
úgy esem Feléd.
Bárhol légy, bárhol legyek.
Gravitációd ereje elér.
Nem érzek talajt lábaim alatt,
lebegek a valóság és képzelet elmosódott határán,
számolhatalan idők óta.
Közeledteddel gyorsabban,
távozásoddal lassabban
húz Feléd láthatatlan erőd,
kényszerít a pályára, melyről letérni képtelen vagyok.
Érzelmi tehetetlenségem főtörvénye ez,
talán létezik is rá algebrai képlet, mérhető tartomány
vagy kiszámítható rádiusz,
mellyel centrumod körül keringenek bénult tagjaim.
Folytonos, céltalan szabadesésben.
Hiszem, hogy egyszer elérhetnek.
Tudom, hogy sosem érnek el.
©Schild Tamás fotográfiája