Meg fogom tagadni apámat. Persze, ezt most még nem tudom, de úgy dobom majd el huszonhárom évesen a nevét, ahogy ő hajított az imént engem a kanapéra. Mint a tegnapi újságot. Pont az öcsém mellé. Pedig az öcsém csak sírt a rácsos ágyban. Oda akartam adni neki a cumimat, de csak még jobban sírt. Apám meg felkapta őt, és kilógatta a tizedik emeleti ablakon. Aztán az ágyra hajította. Engem meg azért, mert anyut törölgettem. Engem nem lógatott ki az ablakon. Most nem. Anyu a padlón fekszik. Vérzik. Ha koszos lesz a szőnyeg, apu megint mérges lesz, ezért törölgettem.
Ha majd megkérdezik a srácok a focipályán, hogy hiányzik-e az apukám, én nem fogok válaszolni. Inkább rúgok egy jó nagyot a lasztiba, hogy egészen a nádasig repüljön. Úgyis az lesz a szabály, hogy az megy érte, aki elrúgta. Mire visszaérek a labdával, elfelejtik a kérdést. Vagy ha mégsem, akkor azt felelem, hogy ami sosem volt, az nem tud hiányozni. Mire iskolás leszek, elfelejtem, mi történt a tizedik emeleti lakásban. Csak a magas helyektől való félelem marad meg, de ekkor még nem fogok emlékezni rá.
Ha majd iskolás leszek, felsős, majd irigykedve nézem, ahogy a srácok az apukájukkal horgászni indulnak. Falunapon, amit mi búcsúnak hívunk, a kisebbek az apjukkal várnak a céllövöldére, a nagyobbakat pedig az apák kínálják meg az első pohár borral. Sosem értettem, mit búcsúztatunk ilyenkor. Én egy újabb évet apám nélkül. Idén sem volt kíváncsi rám. Idén sem ismertem meg őt. De ha itt lenne, akkor biztosan mi is bicajoznánk, pecáznánk, és megtanítana arra, hogyan kell úgy megrúgni a labdát, hogy az ne a nádasban kössön ki.
Ha búcsúkor meglátnak a rokonok, és azt mondják rám, hogy tiszta apja, inkább bemegyek a szobámba. Nem akarok olyan lenni, mint az apám, aki nincs jelen a gyerekei életében. Ha kérdezek róla, hirtelen mindenkinek sürgős dolga akad. Még a szomszédnak is, aki egész nyáron csak az árnyékban heverészik. Dühít, hogy róla is többet tudok, mint a saját apámról.
Tizenhat vagy tizenhét leszek, amikor megismerek egy igazi apát. Nem az enyémet, mégis apaként fogok tekinteni rá. Akivel lehet társasozni és, akit néha kölcsön kapok, hogy elmagyarázza az algebrát. Akivel lehet beszélgetni arról, hogy a kilencvenes évek elején nemcsak a világban, hanem a testemben is komoly változások történnek. Aki megmutatja, hogy az igazi apa jelen van a gyermeke életében, aki engedi, hogy a fotelban mellé telepedjenek, és a szakállát színes gumikkal fonják össze. Akinek mindig van ideje a lányára. Akivel aztán összekötnek a közös gyász könnyei, erősebben, mint a gének.
Amikor majd ráébredek, hogy az én apám már nem fog társasozni velem, akkor döntöm majd el, hogy én is igazi apa leszek. Olyan, mint az, akit időnként kölcsönkaptam. Akkor fogok először álmodni a lányomról, aki a fotelban mellém kuporodik, és közben színes gumikat rak a hajamba.
Harmincöt leszek, amikor látom apámat egy kórházi ágyon. Alkoholtól és cigarettától mérgezett teste úgy veszik el a kórházi ágyban, mint ahogy én tűntem el a tizedik emeleti lakás kanapéján. Karjai sárga kórókként haldokolnak a klórszagú lepedőn. Még utoljára hallom, hogy kimondja, kisfiam. De lehet, csak azt hiszem, hogy kimondja, valójában artikulátlanul beszél. Hiányoznak a fogai. Útjára engedem őt, s vele küldöm több évtizedes haragomat.
Amikor magamhoz térek a kanapén fekve, csak fáradtságot érzek. A terapeuta zavart tekintetéből azonban tudok olvasni. Azzal a feltétellel vállaltam a kezelést, hogy videóra vesszük az öntudatlan állapotot. A kamerához lépek, s visszanézem.
Visszanézem az életem.
©Ariela Wertheimer izraeli festőművész alkotása