Kint, a kerti padon
bámul rám az este,
árnyékait földre dobva,
hűlni kezd a teste.
Morcos félhomály ül
cserfes színek helyén,
vad szél pihét borzol
ijedt madár begyén.
Itt az ősz, ne tagadd,
ránk zúdul egészen,
s mi nyílni már elkésett,
hát tűri, hogy enyésszen.
Kint, a kerti padon,
bokor-csönddé bomlok,
és minél tovább hallgatok,
annál többet mondok.
©Fűkő Béla grafikája