Leporoltam jó néhány régi könyvet, egy eldugott szobazugból kerültek elő. Valójában nem is régi, hanem csupán rég nem használt könyvekről van szó. Legalább tíz éve nem nyúltam hozzájuk. Az idő gyorsan elszállt felettük, nagyon is gyorsan. Miközben nedves ronggyal törölgettem a kisebb-nagyobb köteteket, valamiképp átváltoztak a kezemben, újra fiatalok, újra aktuálisak lettek, legalább is egy futó pillanatra.
Nem tudom, hány ezer szó van egy könyvben, s hány millió lapul egymás hegyén-hátán a könyvespolcokon. Végül aztán semmire sem jók ezek a szavak. Talán sokkal jobb, ha van néhány tiszta érzelemmel és igazságérzettel felmágnesezett szavunk, amit saját akaratunkból – ha eljön az ideje – kiröptethetünk a szabad vagy vakvilágba. Nekem most ilyenek jutnak eszembe: citromfű tea, felhő, kabát, tengerszag, fényolvadás…
Csak semmi filozófia, csak semmi nagyzolás. Nem kellenek a használhatatlan, beválthatatlan – vagy nagyon is beváltható – „szó-pagodák”. Ha már valódi beszédről van szó, sokkal inkább vonzóak számomra a Beckett-féle semmi-szövegek (Texts for Nothing), mint a fennkölt szavakból álló, gépies értekezések. Ahogy Beckett mondja: „nem fogok félni többé a nagy szavaktól, nem nagyok”.
Mindezt csak azért bocsátottam előre, mert a porolás közben kezembe akadt egy különös könyv, benne egy még különösebb történettel. Ezt a kis gyöngyszemet, ami egyébként a szellemi barátságról szól Genevieve Behrend: Láthatatlan hatalmad (Your Invisible Power, 1921) című könyvében találtam. Egyszerűen megtetszett furcsa, meseszerű – valamiképpen a zen buddhizmus kóanjaival rokon – hangulata, holott minden valóságos benne… Szóval, fogadjátok szeretettel, vagy bíráljátok meg tetszésetek szerint:
Thomas Troward, híressé vált vallási gondolkodó, aki élete nagy részét a brit gyarmatbirodalom civil szolgálatában, Bengáliában töltötte, 1902-ben, ötvenöt éves korában, hosszas bírói szolgálat után tért vissza Európába és telepedett le a dél-angliai Ruan Manor-ban. E viszonylag nyugodalmas helyen Troward életét kizárólag az írásnak és a hobbiként művelt festészetnek kívánta szentelni. Érdekes körülmény, hogy bár alaposan ismerte a Koránt és a hinduizmus szent könyveit, mindvégig hű maradt a Bibliához, azon belül is az Új Szövetséghez. Vallásos tárgyú írásai (így például az Edinburgh Lectures on Mental Science, és a némileg egyszerűbb stílusú The Dore’ Lectures on Mental Science) hamarosan Amerikában is nagy visszhangot keltettek.
Ennek hatására 1912-ben egy bizonyos Genevieve Behrend nevezetű amerikai hölgy, aki akkor harmincegy éves volt, azzal az elhatározással utazott át az óceánon, hogy Troward tanítványául szegődjön. Első, jól megtervezett lépésként Genevieve egy interjút kért a mestertől, ezt követően pedig óvatosan előhozakodott a tanítványság kérdésével is. Mivel azonban Trowardnak egyáltalán nem voltak tanítványai, Genevieve terve meglehetős ellenállásba ütközött. Több hónapos „altatási kísérlet” és huzavona után egyszer csak egy különös levél érkezett a mestertől, amelyben többek között ez állt:
„Véleménye szerint mi a jelentése a Jelenések Könyve alábbi szakaszának?
A város négyszögben épült, a hossza annyi volt, mint a szélessége. Megmérte a várost e náddal: tizenkétezer stádium. Hossza, szélessége és magassága ugyanannyi volt. (Jel. 21,16)”
Genevieve tisztában volt vele, hogy ez nem afféle közönséges kérdés, érezte, hogy egész jövőbeni tanítványsága függhet attól, hogy mit válaszol. Mivel saját kútfőből nemigen talált rá megfelelő választ, sorra kérdezte ismerőseit, de eredménytelenül. Végül aztán, egyik párizsi tartózkodása alkalmával, találkozott egy rendkívüli asztrológussal, aki anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkodott volna rajta, a következő választ adta kérdésére: A város az igazságot jelképezi, az igazság nem cserélhető fel semmi mással, így bármely oldalról is közelítsük meg, pontosan ugyanaz.
Genevieve öröme határtalan volt! Intuíciójával csalhatatlanul megérezte, hogy ez az egyetlen helyes válasz, ami Troward kérdésére adható. Így őszintén feltárta az asztrológusnak egész történetét, s azt is, hogy Troward minden bizonnyal ezzel a kérdéssel tette próbára, hogy alkalmas-e a tanítványságra. Az asztrológus nagylelkű ember volt, hálás volt a történetért és sok sikert kívánt a leendő tanítványnak. Cserébe csak annyit kért, hogy Genevieve értesítse arról, hogy Troward elfogadta-e vagy sem a válaszát.
Természetesen, ahogy a mester megkapta a választ, el is fogadta. Így Genevieve-nek végül mégis teljesült a kívánsága, s két éven át része lehetett a meglehetősen kötetlen, szinte baráti jellegű tanítványság felemelő élményében. – Pont, vége a történetnek.
Na mármost létezik egyfajta elmélet, amely szerint alapvetően kétféle szellemi barátság van: „vízszintes” és „függőleges”. Vízszintes akkor, ha a barátok körülbelül azonos szellemi szinten állnak, s függőleges akkor, ha különböző szellemi szinten állókról van szó. Nem kétlem, hogy ez bizonyos szempontból helyes megállapítás. A barátság ugyanakkor tapasztalataim szerint sohasem hierarchikus természetű, még az utóbbi esetben sem.
Hogy miként lehetséges ez?
Csakis úgy, hogy a szellemi barátság mélyebb szinten valamiképpen egységes egészet alkot – melyben az én és te „részekben az egész” viszonyba kerülhet egymással – annak ellenére persze, hogy a hétköznapi gondolkodásmódtól ez a felismerés vagy élmény-mintázat többnyire távol áll. Hadd érzékeltessem mindezt az alábbi rövid párbeszéddel:
„Egy nap Ananda, aki egy ideje elmélyülten gondolkodott, Buddhához fordult és felkiáltott:
Uram, arra gondoltam, hogy a szellemi barátság kiteszi a szellemi életnek csaknem a felét!
Buddha így válaszolt:
Nem, Ananda, nem így van. A szellemi barátság a teljes szellemi élet!”