Fémhálóba tapadt vasreszelék.
Pókok álmaiba épült a lengő fedezék –
kéretlenül beeső fénypásztákban
olajfolt, szilánkok között alvó törmelék.
A resti előtti talponálló pultján kondul
egy pohár, hirdeti magányát. Az elült zajba
elhalt hangokat présel vissza a virágföldek
irányából zakatoló jövő. Isten itthagyta
névjegyét, de a gyertyaviasz elfolyt.
A helyjegyeket megváltották; bennünket
a bemondó szerint már kétezer éve.
A pályaudvar egyebekben csendes, csak
sínek közt csikorog fémtalpain a halál –
de felszállunk, mert a masiniszta názáreti,
és a menetrendben is az áll,
hogy majd minden harmadnapon
feltámadunk.
©Lantos Ferenc festménye: Vizuál