Hangulatjelentés
Az öreg tanár akkor már legalább egy hete a csoporttal tartott. Az orrán vékonykeretes szemüveget viselt, őszes volt és csendes, mint aki nem vár fordulatot az életétől. Hatalmas takaróját a hátára kötözve cipelte, esténként azon aludt, ám egyszer, az indóháznál töltött utolsó éjszakán ránk terítette, de hogy miért, azt csak jóval később értettem meg.
Három nappal korábban, alkonyatkor érkeztünk. A síneket évekkel azelőtt felszedték, a környéket méteres fű és gaz nőtte be, csak a talpfák szabályos rakásai jelezték, hogy valaha gondos kezek dolgoztak errefelé. Nekünk az utolsó előtti rakás jutott, a tetején ágyaztunk meg, mert Sárának napok óta fájt a veséje, és hajnalra általában tíz fok alá süllyedt a hőmérséklet. A réseket félig üres hátizsákokkal és apróbb csomagokkal tömködtem be, ráterítettem a két rongyosabb pokrócunkat, a másik kettővel takaróztunk. Az öreg közvetlenül mellénk, a fűre telepedett. Az első két estét végigbeszélgettük, a harmadik éjszaka azt gondoltam, miattunk fekszik a kisebbik plédjére. Sára már aludt, a tüzet rég eloltották, amikor a holdfényben megcsillant felettem a vékonykeretes szemüveg. Az öreg a hatalmas takaróval hajolt fölénk, közben csak a szemével kérdezett, hogy kiveheti-e a babát kettőnk közül, én meg biccentettem, hogy persze. Végzetes hiba volt, azóta már tudom, de akkor jó megoldásnak tűnt. Úgy éreztem, összebarátkoztunk, nem lesz semmi baj, nyugodtan leteheti maga mellé. Gondosan bebugyoláltuk, tudtam, hogy nem fázik, és szerettem volna végre én is egy rendeset aludni.
Hajnal felé, félálomban hallottam meg a teherautókat, és mire feleszméltem, már nagyon közel jártak.
Magamban áldottam az öreget, a takarója beborított minket, mind a négy oldala lelógott a talpfákról, az tűnt az egyetlen esélyünknek, ha nem vesznek észre.
– Ne mozdulj – súgtam Sárának.
A tábor addigra megbolydult, sokan a csomagjaik nélkül, vagy csak a legszükségesebbekkel rohantak az erdő felé. Hallottam, ahogy az önkéntesek leugrálnak a platókról, kiáltoznak, aztán eldördült négy-öt lövés, és egy rövid sorozat. Néhány másodpercre csend lett, majd káromkodások következtek, és már terelték is fel az embereket a teherautókra, az egész nem tarthatott tovább három percnél. Ajtók csapódtak, felbőgtek a motorok, és az önkéntesek ugyanolyan gyorsan hajtottak el, ahogy jöttek.
Kinéztem a takaró alól, se az öreg, se a baba nem volt ott. Sára már ült, láttam az arcán a rémületet, kétségbeesetten kereste a gyereket, de mire megszólalhattam volna, az indóházból kilépett egy húsz év körüli fiú, és egyenesen felénk tartott. A melegítőfelsője alatt dudorodott valami, ahogy húzta le a cipzárt, még reménykedtem, hogy a baba az, de csak egy kék plüssdelfint vett elő, aztán ránk vicsorgott, akár egy bolond, és nyújtotta felénk az állatot, közben meg azt ismételgette, hogy megmentettem, megmentettem.
Ugyanebben a pillanatban három apácának öltözött asszony jelent meg a talpfáknál, az egyiknél papírok voltak.
– Lovai Sára? – kérdezte.
Csak néztünk rá, nem szóltunk.
– A gyerek biztonságban van – folytatta. – Lovai nagypapa elvitte a helyi telepre.
– Lövei – javítottam ki, mire az asszony megint belenézett a papírjaiba, és bólintott.
– Lövei.
– Lövei – ismételte Sára is, és sírva fakadt.
A helyi telep hét kilométernyire volt, az apácaruhások azt mondták, a sínek mentén menjünk, nem téveszthetjük el.
Igyekeztem elterelni a gondolataimat az éjszaka történtekről, de akkor meg a hajnali képsorok villantak be, a lepusztult indóház kitört ablakai, a sínek mellett széthagyott holmik, és a féltérdre borult pufajkás fiú, ahogy öleli a fát. Ő is az erdő felé menekült, de csak a széléig jutott, a hátába kapta a golyókat. Ha nem csorog belőle a vér, azt hittük volna, imádkozik.
Nyugtattam magam, hogy minden rendben, felettem az ég, alattam a föld, kapok levegőt, nincsen baj, meglesz a baba. Lépésről lépésre erősödött bennem a remény, hogy az öreg tanár tudta, mit csinál, csak a mi érdekünkben vezette félre az apácákat.
A kapuban feketeruhás fegyveresek álltak, nem szóltak hozzánk, de mutatták, hogy merre menjünk. A bejárat melletti nyitott katonai sátorban vették fel az adatokat, be kellett állnunk a sorba. A telepet dróthálóval kerítették el, a tövében döglött macskák és patkányok bűzlöttek. A szag a fémlerakatra emlékeztetett, korábban, míg nem találkoztam Sárával, ott húztam meg magam. A lerakat gondnoka felajánlotta ugyan a viskóját, mégis az udvaron készítettem odút, mert a bűz a konyhája körül terjengett.
Akkor még lehetett a boltokban pénzért vásárolni, de már mindenki azt csinált, amit akart. Mintha az emberekben nem lett volna többé gát, megszűnt az a hallgatólagos megállapodás, hogy mit szabad, mit nem. Néhány héttel korábban másodmagammal két izompólós fiúhoz csapódtam, volt egy teherautójuk, használt mosógépeket gyűjtöttek. Mikor összejött egy-egy platónyi, beálltunk a vágóhíd hűtőkamrájába, a mosógépeket teletöltöttük vízzel, és amint megfagytak, behajtottunk valamelyik fémlerakat udvarára. Négyen is nagyon nehezen bírtunk lerakodni, ezért kellett nekik a segítség, de miután kifizették őket, mi legfeljebb ételt kaptunk tőlük, a pénz nagy részén azonnal aranyat vettek, jól jött hát a gondnok ajánlata. Idős volt már, hetvenöt is elmúlt, azért persze tudta, mi folyik. Az izompólósoknak nem mert szólni, ám amikor a negyedik fuvart is megcsináltuk nála, félrehívott.
Te jóravaló gyerek vagy, ha úgy döntenél, itt meghúzhatod magad. Kis segítség fejében adok neked szállást és ételt.
Az első nap a viskójában aludtam, mert elkapott minket az eső, de reggel segített elkészíteni az odúmat az udvaron. Az oldala két-két gáztűzhely lett, a tetejére kétszáz literes hűtőt raktunk, és hogy nyugodtan feküdhessek, ne nyalogasson a kutyája, a bejárathoz még ajtót is tettem, egy kibelezett asztali számítógépet.
Az adatfelvételnél személyi igazolványt nem kértek, viszont többoldalas űrlapot kellett kitöltenünk. Megnézték a szemünk színét és a fogainkat, megmérték a súlyunkat és a magasságunkat. Amikor minden megvolt, sorszámot kaptunk, én lettem a 922-es, Sára a 923-as. Papírt és tollat nyomtak a kezembe, és közölték, hogy estére írjak egy részletes jelentést arról, hogyan kerültünk ide.
Aztán csak várjunk, majd valamelyik nap hívatnak.
Leültünk a fűre. Nem szóltunk egymáshoz, de Sára szemében olyan mély szomorúságot láttam, hogy nem bírtam tovább, el kellett neki mondanom, hogy én adtam oda a babát az öreg tanárnak.
A telep valamikor focipálya volt, itt-ott látszottak még a meszelt csíkok. Szabadon mozoghattunk, délelőtt tizenegy tájban írták ki az ebédet az eredményjelző táblára, akkor jött meg a tartálykocsi, vizet, kenyeret és egytálételt hozott, csajkában osztották.
Közel ezren lehettünk, az első nap végigjártam a sátrakat, de a csoportunk tagjai közül senkivel sem találkoztam. Negyvennyolc sátrat számoltam össze, tizenhat és tizennyolc ágyasokat, mi a kisebbek egyikébe kerültünk. Körben, a kerítés mellett feketeruhás, fegyveres őrök álltak százméterenként, ők a pálya széli épületben laktak, abban reménykedtem, hogy a baba is ott van.
Három napig semmi különös nem történt, csak a negyedik nap reggelén hívattak. A parancsnoki iroda a valamikori öltözők mellett volt. Idősebb férfi fogadott, fekete zakója vállán őrnagyi rangjelzés. A jelentésem előtte hevert az asztalon.
– Nézze – kezdte, és intett, hogy üljek le –, én nem mondom magának, hogy be kell lépnie az önkéntesekhez. Ilyet én nem mondok. De esélye sincs visszakapni a lányát, ha nem csatlakozik hozzánk.
A szemembe nézett, és hosszú hatásszünetet tartott. Sokáig így maradtunk, talán fél percig is, aztán elnevette magát.
– Jaj, ne legyen már annyira kétségbeesve! A szíve mélyén érzi, hogy ez az egyedüli út. Az egyedüli helyes megoldás. Nézzen meg engem, ötvenéves elmúltam, van elég tapasztalatom, hogy tudjam, mi a jó. Maga mennyi idős? – váltott barátságosabb hangnemre.
– Huszonegy – feleltem, és éreztem, hogy ebből már nem fogok jól kijönni.
Az őrnagy felállt, hogy kezet nyújtson.
– Ne legyél úgy beszarva! – folytatta tegeződve. – Bocsáss meg, azt hiszem, én vagyok az idősebb – mosolygott.
Ülve maradtam, de átnyúltam az asztalon, és belecsúsztattam a kezem a tenyerébe.
– Fegyvert nem hordasz, legalábbis egyelőre. A begyűjtésben sem veszel részt, de máris visszakapod a lányod. Jó lesz így?
– Jó lesz – mondtam halkan.
– Visszakapod a lányod, vége a bujkálásnak, együtt maradtok. Sára havonta kimenőt kap, a nők általában hármasban mennek, apácaruhát húznak, az biztonságos.
– És nekem mit kellene tennem? – néztem fel rá.
Leült újra.
– Semmit. Illetve ugyanazt, mint eddig. Néha beszámolsz nekem a hangulatról, ki hogy érzi magát. Szerveznek-e szökést a táborból, netán az országból. Ilyesmi.
Ránéztem megint.
– Persze később fegyvert is kaphatsz, ha igényled.
– Nem igénylem.
– Akkor semmi dolgod. És háromhavonta te is kérhetsz két hét szabadságot, férfiembernek jár az – mosolygott megint. – Mehetsz, amerre akarsz. Persze Sára meg a gyerek marad, és a biztonság kedvéért rakunk rád egy nyomkövetőt, meg kapsz egy csipogót is, de egyik sem fog zavarni. Mindössze annyit kell tenned, hogy ha nagyobb csoporthoz csatlakozol, jelzel. Főleg akkor, ha gyerek van.
– Mint az öreg tanár? – kérdeztem.
– Na látod, értjük mi egymást. Neki is van egy unokája, tudja, hogy a gyerekek a legfontosabbak. Övék a jövő. És mi hosszú távra tervezünk.
Részlet, Kiss Ottó: A Kék Oroszlán bezár című kötetéből.
A kötet megvásárolható: a Libri és a Líra könyvesboltjaiban.
Kiss Ottó író hivatalos oldala: https://www.facebook.com/KissOtto.Official
Hú, ez kemény!