Tudod,
a széles terpeszjárás,
a hajnali kibírhatatlan fejfájás és hányás,
a felismerés, hogy ez nem vírus,
az éjszakai ügyelet és a nem kérdés, hogy bennmaradás,
az MRI utáni jelenet az orvosi szobában,
ahol elhagytam a testem és az a valaki ott a széken azt hallotta,
most tessék sírni,
mert ő aztán ebből az égvilágon semmit sem vehet észre,
a műtét előtti éjszakán a vadidegen szobatárs és a vadidegen édesanyja
érted imádkozott, hogy én aggódhassak,
mert imádkozni sem tudtam,
és a kéztördelve átvészelt műtét után
a megszámlálhatatlan cső,
az otthon, nélküled töltött, pillanatnyi pihenésre szánt,
s tán egyetlen perc alvást sem hozó éjszaka,
és a hajnali telefon, hogy mikortól látogathatlak meg,
a másfél órányi, de mégis másfél életnek tűnő,
a gyermekintenzív-osztály várójában, két ajtó közötti várakozás
után,
ott, a zsilipben,
végighallgattam, hogy van, aki minden nap itt áll, mióta anya lett,
hogy még lássa, hogy még ellássa, mert kijönni sohasem fog a gyermeke,
és amikor a nővér végre kinyitotta az ajtót,
megállíthatatlanul elkezdett áradni
a remény.
2025-06-30