Megszélesedett a csípője és a combja, láttam én, amint apró, de erőteljes léptekkel felfelé kaptatott előttem az egyre meredekebb hegyoldalon az én Yettém. Nemsokára megálltunk, és hátrafordult felém. Vizet ittunk, csak néhány kortyot, mert már alig volt a kulacsban. Ravaszkásan hunyorgott, látva, hogy én is pihegek. Úgy szerettem ezt a nézést! A szeme nem változott. Hol kacér, hol számonkérő, néha szomorú, olykor elszánt, szóval olyan yettés. Emlékszem, amikor a kapcsolatunk elején egyszer azt mondta, talán külön kellene válnunk. Akkor elszánt volt a tekintete, de mögötte mégis annyi mindent láttam. Belementem.
Nem tudom pontosan mikor, de hamarosan randizni kezdtem. A lépcsőházunkba költözött egy Hilde nevű lány, akivel olyan tipikus lépcsőházi randit beszéltünk meg, hogy valamikor valahol megihatnánk valamit. A lány kedvesen mosolygott, tetszett, hogy a két szemfoga kicsit csálén állt. A haja sután a feje búbjára volt gumizva, a szemetet vitte le. Én épp a bicajomat toltam ki a tárolóból.
Aztán két nap múlva átmentünk a Fridába, ami egy klassz kis borbár a tér túloldalán. Jó választásnak gondoltam, mert csak tizenegyig tart nyitva. Ha szarul sül el a randi, nem kell sokáig szenvedni és nem kínos a rövid hazaút. Hilde nem volt félénk, alig valamicske bor után egyre nyíltabban célozgatott arra, hogy nálam is folytathatnánk ezt a randit. Erre az eshetőségre is készültem, tiszta ágyneműt húztam és kimostam a zuhanyt. Hilde hangosan élvezett, nem fogta vissza magát. Reggel elmentem a pékségbe, hoztam neki reggelit és főztem egy kávét is. Hilde elment, és én biztos voltam benne, hogy nem akarok többet találkozni vele. Nem tartottam jelenettől, szerintem nem az a fajta. Egy darabig csak ténferegtem a lakásban, meglocsoltam az egyetlen virágot, ami kibírt engem, megigazgattam a földre dobott plédet, végignéztem a könyveimet, de egyet se vettem le. Aztán fogtam magam és írtam egy levelet Yettének, hogy próbáljuk meg újra. Elbicikliztem a lakásáig, és bedobtam a levelet. Hülyének éreztem magam, amiért nem csöngettem be, vagy nem hívtam fel. Hazaérve megnéztem a saját postaládámat is, mivel napok óta eszembe se jutott. Két levelem volt, egy a banktól, egy az áramszolgáltatótól, meg egy fura kis zöld fecni. Yette írt, hogy próbáljuk meg újra.
Megint ágyneműt húztam, a szennyest levittem a ház mosodájába és vittem magammal egy könyvet, de végül nem olvastam, csak néztem a forgó ruhákat és Yettére gondoltam. Nem tudtam, hívjam-e fel, vagy menjek el hozzá, vagy várjak, míg ő hív. Most biztosan más lesz, talán ő is randizott mással. Nem tartottam jelenettől, Yette nem az a fajta, de én vajon milyen leszek. Akar majd engem, megérzi rajtam, hogy lefeküdtem Hildével?
Megcsörgettem a mobilját, de csak annyi ideig, hogy ha épp a kezében tartja, fel tudja venni. Nem vette fel. Gondoltam, majd visszahív, de nem hívott. Másra számítottam. Már órák teltek el, és nem történt semmi. Nem tudtam, hívjam-e újra. Aztán valaki csengetett, de csak a szomszédomat kereste, aki nem nyitott ajtót. Lekísértem az idegent a szomszédomig, és együtt kopogtunk, de továbbra is csend volt. Gondoltam felhívom, nekem megvan a száma. A telefoncsörgés kihallatszott a lakásból, de semmi mozgás. Mondtam az idegennek, talán elment itthonról és nem vitte magával a telefont. De ő azt mondta, meg volt beszélve a találkozó. Ekkor hívtam a házfelügyelőt, aki kinyitotta az ajtót a pótkulcsával. A szomszédom a földön feküdt eszméletlenül. Hívtuk a mentőt, aztán gondoltam, jobb, ha sétálok egyet, eléggé felkavart az öreglány esete. Kedveltem őt, mindig jókedvű volt. A bejárati ajtón léptem ki, amikor megláttam Yettét, épp leszállt a biciklijéről a ház előtt. Haja izzadtan a homlokára tapadt, ahogy a sisakot leemelte én meg azonnal oda akartam rohanni, de csak vigyorogtam, persze nem tudom, ő mit látott ebből. Odasiettem hozzá, ő pedig elővette a kulacsát és ivott, közben a kezével intett, hogy mindjárt befejezi. Megkaptam a leveledet, mondta, ezek szerint nem olvastad az enyémet előtte. Nem, feleltem és éreztem, hogy reszketek. Kérdőn és várakozón nézett rám, de mivel nem szóltam semmit, szembefordult velem és mindkét kezem megfogta, úgy kérdezte, jól vagyok-e. Nem tudom, hogy képzeltem ezt a pillanatot, azt hiszem sehogy, mert mindig csak az utána következőket tudtam elképzelni, amikor Yette meztelenül görbül a testemhez és a szemét elégedetten összehúzza. Nem tudtam nem úgy érezni, hogy ezt én csinálom vele, én váltom ki belőle.
Néhány hét múlva Yette hozzám költözött, nekem kétszobás lakásom volt és a munkahelye is közelebb volt innen. Reggelente kávét főztem neki, mielőtt indult, én meg alsógatyában ültem vele a konyhapultnál, míg megitta, aztán visszafeküdtem. Az én megbeszéléseim csak kilenc harminckor kezdődtek. Többnyire olvastam vagy zenét hallgattam, vagy küldtem neki egy üzenetet, hogy mennyire hiányzik.
Aztán egyszer az anyja hívta, hogy menjen haza, mert az apja nagyon beteg, lehet, hogy most látja utoljára. Én nem mentem vele, de mindennap beszéltünk. Két hétig volt otthon, az apja négy napig élt, utána pedig az anyjának segített megszervezni a temetést, meg úgy egyáltalán mellette lenni. Amikor visszajött, leült velem a konyhaasztalhoz, és elmondta, hogy soha nem akar gyereket. Biztos értetlenül néztem rá, a szemében fájdalom és elszántság ült.
Aztán évek múlva egyszer egy buliban a barátnője csúnyán leitta magát, és bár hazavihettük volna, a lány kásás, méla részegséggel az apját követelte, hogy az énekelje el neki a Mors Lilla Olle altatódalt. Hogy ne kelljen vele hadakozni, odahívtuk az apját, aki felnyalábolta a lányt, és nagyon megköszönte, hogy vigyáztunk a lányára.
Gyakran jártunk túrázni, Yette imádja az erdőket meg a vízeséseket, ezért többnyire ilyen helyekre mentünk. A víz mellett merengve üldögéltünk és köveket dobáltunk. Az egyik kiránduláskor Yettének kiment a bokája és az utolsó kilométeren a karomban kellett vinnem. Fújtattam, mint egy beteg sárkány, ő meg félig sírva, félig kacagva a vállamba fúrta a fejét. Minden ötven méteren megálltunk pihenni, de nem akartam feladni. Amikor végre a szállásunkon voltunk, azt mondta, nem csoda, hogy így kidöglöttem, hiszen két embert kellett cipelnem. Alig fogtam fel elsőre, miről beszél, és akkor én kezdtem el sírni és kacagni egyszerre, mert mindennél jobban szerettem őt, azt akartam, hogy a világ végezetéig éljen belőle egy darab. Egy kis Yette.
Yette gyengéd lett és sírós. A kicsit hol mini Ollénak, hol törpe Yettének becézte, úgy döntöttünk, nem fogjuk megkérdezni a nemét. Így egyik sztoriban fiú volt, a másikban lány. Mini Olle az oviban kupán vágja lapáttal Nilst, törpe Yette kiköpi a bébiételt a nagyi frissen ondolált hajára. Csupa édes kis csínytevésben élt a képzeletünkben. Yette már elmúlt öt hónapos terhes, amikor egyszer csak nem mozgott a történeteink főszereplője. A bábelőadás megállt, visszahúztuk a kezünket és bámultuk az üres paravánt. Fiú volt. Én örültem, hogy nem lány. Akkor még jobban megviselt volna. Yette végtelenül megtört. Én zokogtam, ő hol csendben bámult maga elé, hol dühöngve sírt. Letépte a függönyt a szobában és kidobált, majd ollóval vagdosott fel mindent, amit előre megvettünk. Aztán napokig nem kelt ki az ágyból. Én minden online meetinget átraktam offline-ba, nem bírtam egész nap a közelében lenni. Fájt látni a szenvedését, de egyáltalán nem tudtam neki vigaszt nyújtani.
Egyszer, amikor jó későn értem haza, terített asztallal, kitakarított lakással, derűs arccal várt. Épp csak enni kezdtünk, amikor belevágott, hogy örökbe akar fogadni egy kisfiút. Rettenetesen éreztem magam, mert nem tudtam vele örülni. Nem akartam egy idegen gyereket dajkálni. Én Yettét akartam, meg a kis Yettét. Semmit nem szóltam, csak néztem lelkesedő, elszánt szemébe. Azt hiszem, biztos volt abban, hogy én is ezt akarom, csak még nem tudom. De tudtam. Végül csak azt kértem, beszéljünk róla másnap, mert most nagyon fáradt vagyok.
Szerintem ő egy percet sem aludt, de lehet, hogy én se. Persze csak tettettem az alvást, mert beszélni képtelen voltam vele erről. Másnap pedig korán elmentem dolgozni. Útközben azonban betelefonáltam, hogy nem érzem jól magam, kérek egy szabadnapot. Kimentem a Kungsparkenba és lefeküdtem a fűbe. Nyulak ugráltak a fejemnél, a fejemben meg az, hogyan úszhatnám meg ezt az egészet. El sem tudtam képzelni, hogy ebbe belemenjek, hogy elengedjem a kis Yettét. Nem tudom, miért. Talán két órát is feküdtem a fűben, azt hiszem, el is aludtam, a zaklatott éjszaka után nem is csodálkoztam. Miután felébredtem, elsétáltam egy újságoshoz, és vettem egy Dagens Nyhetert. Mellettem egy apuka állt a kisfiával. A gyerek fekete volt, az apa nem. Mégis tudtam, hogy az apja. A kicsi egy Mancsőrjáratos újságért nyafogott, erről tárgyaltak kellő komolysággal.
Beültem a Wegába enni, aztán bementem egy játékboltba, majd hazamentem és vártam, hogy Yette hazajöjjön. A konyhaasztalnál ültem, ahova letette elém tömött bevásárlószatyrát. Én meg kiraktam mellé egy Zuma figurát. Az eladó a boltban azt mondta, ez a legkevésbé népszerű, mert nincsenek komoly szuperképességei. Akkor jó lesz, mondtam. Yette a karomba vetette magát.
A vetélése óta most először feküdt le velem. Olyan volt, mintha mindketten mások lennénk, de őrült jó volt. Az elmúlt időszakban folyton bűntudatom volt, hogy kielégítettem magam, holott korábban is megesett néha. De most visszataláltunk önmagunkhoz, csak mintha egy másik lépcsőn állnánk, mint azelőtt.
Hónapok teltek el, de a gyerek ügyben nem volt előrelépés. Már mindenben egyetértettünk, hogy bármilyen származású lehet, bármilyen nemű, egyetlen kikötésünk volt, hogy két év alatti legyen. Úgy tűnt, ez túl nagy akadály volt. Yette eleinte türelmes volt, sőt engem is nyugtatott, hogy ez az utunk, sikerülni fog, de már több mint egy éve vártunk mindhiába. Kitaláltam, hogy elhozom ide, a Vintgar szurdokhoz, Szlovéniába, hogy kicsit eltávolodjunk a bajainktól. Itt baktat előttem, kissé megszélesedett csípőjével, de én mégis őrülten kívánom. Már az jár a fejemben, valahol itt útközben eltérítem és a levetett pólómra fektetve magamévá teszem.
Visszaérünk a panzióba, Martina, a háziasszonyunk azonnal limonádét tesz elénk egy hatalmas kancsóval, látva elgyötört fejünket. Elvonulunk a ház mögötti külön kis lakrészünkbe, és miután lezuhanyoztunk, azonnal simogatni kezdem Yette mellét, mire felszisszen. Ránézek, ő meg rám. A kis Yette megérkezett.