Átmeneti otthonod, ahova többed magaddal
és pár hálózsákkal ideiglenesen befogadtak,
régebben táncterem lehetett,
mert amikor letérdelsz, és homlokod a parkettára hajtod a reggeli imához,
egészen pontosan látod a tánccipők által belevésett karcolásokat.
Erről eszedbe jut az otthonod.
Neked egy idő után már fel sem tűnt,
de a betérő idegenek biztosan ugyanígy észreveszik majd
a falon a foltokat, amik akkor kerültek oda,
amikor véletlenül túlmelegítetted az ételt, és lerepült a lábosról a fedő,
vagy azt a helyet, ahol leesett a vakolat, mert egyik fiad
nekirúgta a falnak a focilabdát.
Imádkozni próbálsz, mint mindig, ha megpróbálod elterelni a figyelmed.
Régebben nem volt ez ilyen nehéz,
ahogy a jószágaid nyájjá,
szavaid szinte maguktól álltak össze imává,
most meg úgy érzed,
gondolataid olyan kétségbeesetten próbálnak
visszatalálni a hitedhez,
ahogy a szélnek eresztett háziállataid
is biztosan visszatérnek
elhagyott otthonodhoz még egy darabig.
Míg meg nem tanulják, hogy onnan már nem remélhetnek semmit.
©Kovács Emil Lajos – Vénülő ablakszemek (Kapnikbánya)