Nem akartam hinni a szememnek. Ott volt a cipője. Az a jellegzetes, tömpe orrú, kopott bőrcipő, rüsztjén a zsírfolttal, ami kebab evés közben került rá a külvárosban, még azelőtt, hogy kitört a járvány. Ott volt a cipő egy jobb lábon, a villamoson, sok más cipő társaságában. „Maradék cipők” – gondoltam és elszorult a szívem. De a láb! A láb nem az övé volt! A bokája vastagabb, a vádlija zömökebb. Tekintetem lassan kúszott felfelé a harisnya fekete kontúrjain, egészen a szoknya alól kivillanó fehér csipke vonaláig, amikor váratlanul kiúszott a kép. A nő leszállt és én nem tudtam utánarohanni.
Legközelebb az uszodában láttam egy darabját. Egy villanás volt az egész, emlékszem, amikor azt a sebhelyet szerezte, én vittem be a balesetire. Ott voltam vele, amikor leesett a fáról, amit próbált megszabadítani egy betonvasból készült kalitkától, amit azért erősítettek rá, hogy „formára nőjön”. Esés közben beleakadt és felsebezte a vállát. Megígértem neki, ha gazdag leszek, minden megnyomorított fát felvásárlok és elviszem őket egy rezervátumba. Elmerülhettem a gondolataimban, mert mire felocsúdtam, a lány már nem volt sehol.
A táskáját, ami egy idegen vállán lógott, a buszon láttam. Az oldalán most is ott volt a szakadás. Kézen fogva futottunk a busz után (igen, talán éppen ez volt az a busz), és a táskája beleakadt egy tűzcsapba. Az ismeretlent nem szólítottam meg. Ugyan, mit is mondhattam volna? „Izé, ecet, honnan szerezte a táskáját?”
A nyakláncát, azt a kis aranybárányt, amit tőlem kapott az első könyve megjelenése után, egy fiatal lány nyakában láttam viszont. Talán egyetemista volt, nem tudom. Már éppen meg akartam szólítani, amikor karon fogta a barátnője és elvonszolta a közelemből. „Perverz állat!” – sziszegte dühösen. Még hallottam, amikor hozzáfűzte: „A melledet bámulta”.
Az eset után óvatosabb lettem, a bámészkodást pedig végképp elkerültem. Mivel közös lakásunkból nem tudtam kizárni magam, a lakást zártam ki magamból. Ellenséges volt, és elnyűtt. Ha előkerült egy-egy tárgy az életéből, úgy tettem, mintha meg sem lepődnék. Tudtam, hogy többé nem kaphatom meg. Lábam már a semmibe lógott, ujjbeggyel kapaszkodtam az életbe, amikor valaki kilencven fokkal elfordította a világot, hogy le ne zuhanhassak, s ne lehessen megváltás a halál. Földhöz lapulva szenvedtem tovább. Otthon akkor már hetek óta nem vettem fel a telefont. Van valami titokzatos és szomorú abban, amikor egy telefon magában csörög. Főleg szomorú. Tudtam, a vágyról kellene lemondanom, akkor nem ragaszkodnék ilyen görcsösen az élethez.
A zebránál álltam, nem tudom hányadszor vártam a pirosra, amikor rájöttem, hogy már régen átléptem az origót, a várakozásból késés lett. Sokan meghaltak, mire újból zöldre váltott a lámpa és újra teremtő lett az emlékezés.
Végül minden meglett és én újrateremtettem őt az emlékekből. Az utolsó az a dráma volt, amit úgyszólván együtt írtunk, ő diktált, én írtam, a befejező mondatokat már a kórházból, telefonon, mert látogatni nem volt szabad. „Az írás képtelen figyelmen kívül hagyni az árnyékot, amit a toll a papírra vet” – mondta – aztán lélegeztetőgépre került, és meghalt. A címre nem maradt időnk. Alighanem cím nélkül adják majd ki. Állítólag volt már ilyen a világirodalomban.
A vonat ablakából bámultam az elázott tájat. Néztem a párába vesző horizontot, hallottam a repülőgépek zaját, a madaraké elveszett. Az égből törött levelek hullottak és a vizes talpfákon ugráló tükörkép mozgóképpé állt össze. Tudtam, ez pusztán érzékcsalódás, de azt reméltem, talán a fejjel lefelé tovasuhanó zöld juharok, akácok és fekete bodzák közé őt is sikerül becsempésznem valahogy. Amikor felnéztem, a kézirat egy gyönyörű lány kezében volt, megismertem a mappa borítójáról. Vidékre tartottam, a szülei sírjához, ahová őt is temették. Beleborzongtam, amikor összetalálkozott a pillantásunk. Ami szeme barnaságát illeti, tévedhetetlenül felismertem, a Maimeri katalógusa alapján pontosan a Siena Natur Hell és a Dunkel határán, színkódja szerint a 162 és a 163 között. Ő volt az.
– Tartozol nekem egy címmel – mondta bánatosan.
– Tudom – válaszoltam csendesen, és a kitalált jövőből könnyes szemmel tekintettem vissza a múltra, ami meg sem történt.
2021-09-08