Az úrfi nem értette pontosan, mi történik. Mindig az eszére hagyatkozott, de a máskor oly’ tiszta, realista, logikus gondolkodása most cserben hagyta. Látszólag ok nélkül könnyek szöktek a szemébe, pedig erősnek képzelte magát. Máskor pedig önkéntelenül is elmosolyodott, amikor meglátta, vagy csak gondolt rá. Elöntötték az érzések, és kezdetben nem tudta eldönteni, mire hagyatkozzék – elméjére avagy szívére…?
Alighogy felnőttek, mindketten beírták magukat az értelmiségiek névsorába. Tán ez volt az egyetlen, ami közös volt bennük. Egyiküket az utazás, a társaság vonzotta, másikuk inkább magának való, szinte röghöz kötött volt. Az úrfi szíve akkoriban csakis érte dobogott – mindhiába.
Tökéletesnek hitte, jóllehet korábban azt gondolta, nem létezik tökéletes ember. Nem tartotta magát egyenrangúnak vele: úgy vélte, jelenlétében mindenkoron csak második lehet. És éppen ez volt az oka annak, hogy sosem beszélt neki arról, milyen hatást gyakorol rá. Csak kullogott mögötte, remélvén, egyszer talán észreveszi – észre is vette, de tekintetében nem szerelmet, sokkal inkább tiszteletet látott. Tiszteletet, ‘mellyel kvázi meghajolt előtte; bár tán ő is tudta, hogy intellektusa semmivel sem szegényesebb nála — sőt, még gazdagabb is. Elismerte tudását, felnézett rá, tanult tőle. Szakmai kapcsolatuk virágzásnak indult.
A szerepek tehát mintegy felcserélődtek. Mindketten másodiknak érezték magukat egymás mellett. De éppen ez volt az, ami egyenrangúvá tette őket. Bár patakuknak folyását két különböző mederben képzelték el, kisvártatva megtalálták azt az utat, amelyen képesek voltak egymás mellett haladni. Ez az út mindkettejük számára előnyös, előremutató volt – és bár Platón dolgozott az úrfi lelkében, nem engedte felülkerekedni. Nem engedte, mert nem engedhette, még ha szíve háborgott is. Az volt a feladata, hogy csillapítsa érzéseit: mindketten így juthattak tovább. E nehéz döntést követően ugyancsak nehéz folyamat kezdődött; nem szégyellte el magát, mikor átsírt egyes éjszakákat, mert tudta, ez lehet megtisztulásának és megnyugvásának egyetlen módja.
Az érzelmek színterét lassan az intellektualitás váltotta fel. Gondolatok százait, ezreit közvetítették egymás felé – szinte megállíthatatlanok voltak. És bár sokszor felmerült még az úrfiban az a bizonyos „mi lett volna, ha?” kérdés, a választalanság zavara idővel elhalványult. Mentor-tanítvány és tanítvány-mentor voltak egymásnak egyszerre. Egymásról szinte semmit sem tudtak, de ami a fejükben volt, azzal messzemenőkig tisztában voltak. Mondhatnánk: szinapszisaik összekapcsolódtak – nem szívük, hanem elméjük tartozott össze.
Ha fel akarunk mászni egy hegycsúcsra, mindent megteszünk azért, hogy feljussunk. Bár kaptatunk, fújtatunk, de ha erőnk és a körülmények engedik, nem adjuk fel. Ők ketten feljutottak a tetőpontra – de nem maradhattak ott örökké. Midőn elteltek a kilátás feledhetetlen, páratlan látványával, elindultak lefelé. De ezúttal nem együtt. A hegy két ellentétes oldalán ereszkedtek le a völgybe.
De miért?!
Mert mostantól eltérő céljaik voltak.
A földrajzi eltávolodás gyakorta jár a prioritások megváltozásával. Más környezet, más életritmus, más tevékenységek, más szerepek, más barátok. Még a telekommunikációs forradalom korában is előfordul, hogy ami régen, egymáshoz közel működött, eltávolodván eliminálódik. A forrás, mely patakukat folyóvá, majd egy időre folyammá duzzasztotta, lassan apadni kezdett, ’mely a vízhozam csökkenésével járt. Mára már csak néhány tócsa emlékeztet arra, hogy itt valamikor tekintélyt parancsoló mennyiségű víztömeg vonult a végeláthatatlan tenger felé. De most új forrásuk van, új medrük van, mindkettejüknek külön-külön ággal. Mindketten haladnak az úton, úgy, hogy jelen pillanatban egyikük sem tudja, hol jár a másik. Tán a célt még egyikük sem látja – ám meglehet, hogy ott majd találkoznak.
Mindenesetre az úrfi sokat gondol rá. Talán ő is így van ezzel.
Talán…