Bambán bámulom, ahogy egy vándorpoloska sokadik körét rója a házmesternétől kapott krumplifőzelékes fazék peremén egyensúlyozva. Most tétován megfordul, és újabb körbe kezd, az ellenkező irányban. Vajon mi késztette erre? Elhatározása nem tűnik túl szilárdnak, egy negyedkör után ismét irányt vált, aztán újra és újra. Fáradtan fordítom el a fejemet… A poloska nem érdekel.
Magam sem tudom miért, az okát még csak nem is sejtem, de egyszerre csak kibuggyan belőlem a bánat. Az önbánat. Csak úgy magától, ahogy így ülök itt. Mire észbe kapok, már késő. Áthatja testemet, lelkemet. Semmit sem tehetek. 50 éves lettem. Most már akár életem végét is kivárhatnám és átadhatnám a helyem. Tűrjek szelíden? Ürüljek bele az űrbe? Ne avatkozzak magamba? Hát mit csináljak?
A kocsmából hazafelé jövet megint kiugattak a kutyák a világból… Jó lenne elrejtőzni valahol. Csak úgy lenni, ártatlanul. Bárhol. „Vagy legalább kialudni magam végre” -, gondolom, amikor megpillantom magam az előszoba állótükrében. A tükörben rogyasztó férfi unottan bámul. „Nihilista kifogásember” – dörgöli az orrom alá. A boroskannát ott tartom a fickó mellett, így kevesebbet kell cipekednie. Leguggolok, hogy megtöltsem a poharamat, aztán visszakúszom az áporodott levegőjű nappaliba, és rágyújtok. Félrehúzom az évtizedes dohányfüsttől megsárgult függönyt, és kinézek az ablakon. Egy pillanatig a perspektiválatlan és delíriumos jövőkép lidérces mocsarán keresztül próbálom megfejteni a trolimegállóban ácsorgó embereket, férfiakat, nőket és gyerekeket, de hamar rájövök, hogy nem érdekelnek jobban, mint a köreit rovó poloska. Inkább két kezem közé fogom poharamat, így sajnálom magam tovább, – „Elvégre ki mást sajnálhatnék?” – mentem fel magam rögtön, amikor furcsa, pattanó hangot hallok, aztán olyat, mint az üvegesnél, ahogy a gyémánt siklik végig az üvegtáblán. Az ujjbegyem alatt bizsergő érzéssel teljesen körbereped az üvegpohár, és a vörösbor az ételmaradékoktól mocskos csipketerítőre ömlik. „Most már mindegy” – gondolom – „Hiszen a legfontosabb dolgok már megtörténtek velem”.
Elcsoszogok, hogy betegyem a hűtőbe a krumplifőzeléket. A polcok üresek. Az ajtórekeszben egy doboz kőbányai árválkodik. Ez minden. Nem emlékszem mikor vettem és azt sem, hogy miért. Én időtlen idők óta csak bort iszom. Talán már a szavatossága is lejárt. A fazekat a középső polc középső részére csúsztatom, hadd pöffeszkedjék kedvére. Elégedetten szemlélem a látványt és felkészületlenül ér, amikor érzem, ahogy végiggördül az első könnycsepp az arcomon:
„Majdnem olyan, mint a családoknál”.