Bólogató gesztussal igyekszem belenyugodni, hogy döntésed megváltoztathatatlan és indokolt. Én vagyok az indok, ez világos. Egyre nagyobb amplitúdóval dolgozik a fájdalom. Egy módja van, hogy elkerüljem, dolgozni kell, vagy legalább csinálni valamit és kerülni a gondolkodást. Persze a nemgondolkodás nem megy. Visszatérek az analízishez, és próbálom megmagyarázni az okokat. Gyorsan összefabrikálok egy szerelem-elméletet, próbálom megfejteni a titkot, ami kettőnk között lappang, ami összeköt minket. A genetika felől közelítek, rásütöm a szerelemre, hogy ez csak egy furfangos trükk. Ha ezt elfogadom, akkor le kell mondanom mindenről, amiért eddig éltem. A finom kis rezdülésekről, amiket mindenből kiáradni érzek. A tárgyakat is meg kellene fosztanom az emlékektől.
Nem vállalom. Ez a lét teljes lecsupaszítása. Valahogy mégis maradjunk együtt: kavicsok, lakások, házak, városok, folyók, erdők, férjek, feleségek és gyerekek, emlékek garmada, balzsamos vágyak beteljesülése, organikus orgazmikus egységben. Szeretlek – üvöltöm, de már kiestem az űrből, szédületes sebességgel csapódom neki ismét a létezés kapujának. Sorba rakom a dolgaimat, ettől lebénulok, nincs kiút, ezt látom. Nézem a szépen összekészített papírdobozokat, kíváncsi vagyok, mikor fogom kibontani őket. Lehet, hogy soha? Úgy érzem egy hajszálon múlott megint. Nem tudok előre menekülni sem, mert mindaz, ami tőled is elszakított, most itt van körülöttem. Leülni egy íróasztal elé, bíbelődni valamivel, vagy csak úgy lenni, kinézni egy ablakon, ábrándozni, érezni a világot, mindez olyan reménytelenül távol van. Meg sem bírok moccanni, céltalanul és fájdalommal telve ülök, bénán várok, felejtenélek, de bárhová nézek ott vagy, ott vagy, ott vagy.
2022-04-10