Amikor minden szentnek
Maga felé húzott a keze,
És az élet all-in-on állt,
Meztelenül ász, király, dáma,
Zsírosra fogdosva
Az olcsó, cinkelt lapok is,
A fájdalomcsillapítók
Delírium-dagonyájában
A lányomról álmodtam.
Pontosabban egy lányról,
Akinek Isten
Elhomályosította az arcát,
De tudtam, Grecsónak hívják.
Azóta, a délelőtti csodák
Kitanult ropogásában,
Hogy sorsa a szentségem lett,
Néha megtorpanok,
És csak élvezem, hogy látom.
Nem pixeles, elmosott
Az arca, mint akit védenek
Vagy bántanak.
Szavakon nevet.
A nyelv morzsálódása feldobja,
Dünnyög, morog, vall valamit.
Dévaj pillantásáról nem tudom,
Ilyennek képzeltem-e
Isten füst-fátyla mögött,
Vagy nem tudok
Másképpen emlékezni
A megálmodására.
József láthatta Jézus arcát?
Vagy egy porködös álomra,
A szűkkeblű Szentlélek
Ígéretére intett igent?
Ha nem látta, szánva szeretem,
Ha láthatta, szánva szeretem.
Hisz enyém a bizonyosság:
Mikor gyermeke szemébe nézett,
Ha csak pillanatokra is,
De le tudta győzni önmagát.
(Megjelent az Alföld 2021/3-as számában.)