Esténként, hogy belépett a házba,
csak rápillantott a vesszőkosárban
riadtan moccanó pár fahasábra:
elég a tüzelő mára – nyugtázta –
és hangjára halkan
visszaduruzsolt a kályha.
A sapkáját egy szögre akasztotta,
anyám zsémbelt: ne oda tedd, kérlek…
és hányszor figyelmeztettelek,
hogy a fűrészport az udvaron lerázd…!
S arcán az elnéző, félszeg mosoly
kinyílt ilyenkor, mint egy virág.
Emlékszem apám szép mosolyára,
ahogy esténként vártuk vacsorára,
de az idő azóta mintha állna,
mikor az utolsót dobtam a parázsra:
hallatszott anyám és a fahasábok
hangtalan sírása,
míg ültünk némán a tűz körül,
valami csodára várva…
©Ariela Wertheimer izraeli festőművész alkotása
Köszönöm a megtisztelő megjelenést, külön is az ünnepi, emlékező alkalommal való közlést.