Férfiak, férfiak – sóhajtozott az öregasszony. Jóval túl volt a hatszázadik életévén, egyszerűen nem tudott meghalni. Talán az idő tette, talán a sok emlékezés, hogy inkább hasonlított szellemre, mint sem hús-vér emberre. Halandó asszonytársaiban csak nyomokban maradtak emberi vonások, máskülönben inkább madárra emlékeztettek. Testüket toll-szerű pihék borították. A szájuk egy csőr-formájú képződményben végződött, amit megállás nélkül csattogtattak.
Egy tojás alakú szigeten éltek mind az asszonyok és tojással szaporodtak. Első ránézésre fenékméretük volt a legszembetűnőbb, mintha egész lényük egy nagydarab fenékből állna. Nem csoda, hiszen egész nap a fészkükben üldögéltek, na, nem annyira anyai ösztönből, mint inkább lustaságból.
Szegény öregasszony, már nagyon nehezen bírta maga körül az állandó csőrcsattogtatást és tollászkodást. Már vagy hatszáz éve nem látott igazi férfit, de az érzésre, amit egy férfi tud kiváltani egy nőből, haj, arra még emlékezett. Nem jól van ez így, mondogatta magában, nem élet az élet férfi nélkül. Lám mi lett belőlünk, sóhajtotta, amint végignézett csőrös asszonytársain.
Éjjelente kiült a Nagy Fűzhöz, hogy felvegye a kapcsolatot a fa szellemével. Szemeit lehunyta, tenyerét az ég felé fordította és furcsa zenei szólamokat eregetett az éjszakai levegőbe. Egyszer csak felállt, tüzet gyújtott, majd a fához lépett és letépett egy tenyérnyi darabot a kérgéből, aztán a fadarabra köpött, és nyálát a kérget borító porba keverte. A kérget aztán a tűz fölé tartotta és metsző hangon varázsigéket szórt a lángok közé. Csak úgy, sisteregtek, sercegtek szájából a szavak. Először egy vörösen izzó napkorong jelent meg a kéreg erezetében. A korongból kígyók másztak elő és úgy tekeregtek a nap körül, mint hastáncot lejtő szüzek a nyári naplementében. A kígyók lassan behálózták a napot és a kép elsötétült. Erre hirtelen nagy vihar kerekedett, a hamuvá vált kérget pedig, huss, felmarkolta a szél, vitte, vitte, formálta, gyúrta, dagasztotta és zsupsz, a tengerbe ejtette.
Aztán éjszaka lett – meséli az öregasszony – az éjszaka után pedig nappal és a férfiember ott feküdt kiterülve, ázottan, csupaszon a parton. Didergett a hideg széltől, meleg ölbe vágyott, puha ölelésre, simogatásra, és egy jó adag hagymás tojásrántottára, sült szalonnával a tetején. Elege volt már a zöldségekből préselt ivólevekből, a fehérjeporból és a vitaminbogyókból. A férfiember időtlen idők óta álmodta már az álmát – a sültszalonnát és a nőt – most sem nyitotta volna ki a szemét, ha nem ricsajoztak volna az asszonyok miközben vizsgálgatták, piszkálgatták, itt-ott, amott, hogy mozog-e? Ám amikor a férfi megmozdult, ijedtükben hátraugrottak és elhallgattak. Az ember egyszer csak felállt. Körbenézett. Nem tudta hol van, nem tudta mit lát, de érezte, hogy megindul ereiben a vér. Asszonyszagot érzett. Megrecsegtette a csigolyáit és bőgött egy akkorát, amekkorát csak egy szarvasbika tud bőgni párzás idején. A bőgésre aztán riszálni kezdték magukat az asszonyok, csak úgy hömpölyögtek fel alá a nagy kövér fenekek a reggeli napsütésben és még aznap szobrot formáltak Istenükről a férfiről, koronát is faragtak a fejére.
Az ember viszont kifogásolta a szobor magasságát, terebélyességét. Építsétek nagyobbra – mondta némi nehezteléssel a hangjában az őt ért méltánytalanság miatt. A nők vakon követték parancsát, s, hogy maguknak is kedvezzenek egy kicsit, érzéseket kalapáltak a szoborba és úgy faragták ki rajta a szemeket, hogy azok mindig a rájuk vetett tekintetek irányába nézzenek.
Telt, múlt az idő, és a férfi egyre több időt töltött a parton – azt mondta dolga van, halászik, majd egy szép napon elhajózott a szigetről – azt mondta visszajön.
És a szobor? Mi lett a szoborral? – kérdezték az asszonyt.
A szoborban nem volt hálaérzés. Nem viszonozta a gondoskodást, nem mutatta ki az érzéseit. Hamar megelégelték ezt az asszonyok, és inkább magukkal kezdtek el törődni, a szobrot pedig hagyták az enyészetnek. Először csak a koronája tűnt el, aztán a keze majd az egyéb testrészei is sorba, mind. Képzelhetitek!
Az öregasszony egy fadarabot forgatott a kezében.
– Csak jutnának eszembe azok az istenverte varázsigék! Hogy is volt, hogy is? Várjunk csak, várjunk…
2021-03-10