Hát fiúk, azt mondják, koporsótöltelékek vagyunk.
Pedig a dolgunk csak annyi, hogy átmenjünk az átmeneten.
Ehhez nem is kell sok:
Tisztán tartott, éles fülek, no meg két kéz.
Elég erősek, hogy a munkát megragadják,
és elég gyengék, hogy a tervezést átengedjék.
Tudjátok fiúk, mi hullámlovasok vagyunk.
Óriásdeszkákon nyargalunk
percenként kilencven felvillanással működő sárga fényben,
amikor a levegő megtelik habbal és permettel,
és igen magas hullámok teteje tajtékzik mindenütt.
Menthetetlen őrültek vagyunk.
Tisztázatlan szálak, lájfsztájl-szabók
ipari varrógépei elől kitérő menekültek.
Szavaink jóvágású szamarak módjára
rohamozzák a szélben kalimpáló óriásokat.
Mire kiderül, hogy némely malmok valójában minket őrölnek,
már el is tűnünk a horizonton.
Túlélők vagyunk.
Szeplősarc szirmokat bontunk, ha már elvirágzott minden nárcisz,
közben siratjuk a koporsón kívül rekedteket ezen a bizarr, inverz temetésen,
és rázkódva, ringatózva várjuk a zátonyrafutás gyönyörét.
Fiacskáim!
A Jövő vagyunk, viharon átkelő sokaság.
Földet betöltő újrakezdők.
Botcsinálta állatgondozók.
Az első pecsenyesütők.
A másnaposság felfedezői.
És ha egyszer ezen az egészen túl leszünk,
és újra repkednek az áldások,
és az újra hullanak átkok,
és felfedjük, meg betakarjuk egymás szégyenét,
és összezavarodunk,
és szétszéledünk…
Hát fiúk, akkor majd én fogom magam
és a négyliteres festékszóró kannát,
és elindulok,
és felmászok, vissza az Ararátra,
és kiállok a zátony-orom szélére,
és onnan fújom rá az egész világra:
„Apály vége… Elő a deszkákkal!”
2021-03-10