Szeretném az ablakon túli
hazámat egy széles mozdulattal
magamhoz ölelni,
a mindenség kis darabját
visszakapni[1].
Vágyom
a teremtés bölcsőjébe,
mikor még
az ember-állatot
nem rútította a rossz,
nem keltek zsarnokok,
silány poroszlók,
türelmesen várta örök-ifjan,
sárba gyúrt kis szikraként,
mikor jut a mennyországba,
és meg se próbálta
mímelni Urát[2],
Jó lenne visszaültetni
a tudás fáját kertünkbe.
Teremjen édese
ezentúl a szemnek, a tolvaj kéz
meg maradjon zsugori.
Jó lenne látni a nagy csodát megint,
mikor a liget-ország
ontja szűz szirmait.
Mert vágyunk az örök-frissre,
a tisztára,
várjuk az égi áldás
szétnyíló
legyezőjét, hogy
selyem kék fodraival [3],
kívül-belül szeretve vegyen körül minket,
hogy zuhatagok zúgjanak újra bennünk,
enyhüljön szomjunk hős múltunk iránt,
hogy zavaros jelenünkben
új szövetségre leljünk,
és az üdvöt hozó holnapunkat
még megérjük.
Szeretném
ismét hallani a hunyt hangot,
szeretnék gyermekként
hinni a pólyás Istenben.
Hiába kóstolta meg a tiltottat
az első emberpár,
mai származottaiban tudás helyett
csak az ostobák okoskodása
tenyészik,
minden jó-tett halálát
hozva ránk.
Boldog hegedűhanggal kísért
ének szenvedélyével szeretném
a Földről az égre, égből földre [4]
villantani szememet,
engedelmeskedni
az egymás alá simult sorok
hatalmának,
hogy teljesülhessen rajtam
még sokáig
a versírás szent őrülete.
[1] A visszakapni kifejezést itt a vers címében elrejtett az angol reset szó egyik jelentéseként használom.
[2] Utalás Madách Imre: Az ember tragédiája című művére.
[3] Utalás Babits Mihály: Atlantisz, egy világ, amely lemosdatta az életet című versére.
[4] Shakespeare: Szentiván éji álom