Alentejoi fák
Halott órák… A hegy lábához görbül a
Síkság, forró katlan, és az elgyötört, sebesült fák
Istennek lázadozva kiáltozzák
A fohászt, hogy őket forrással megáldja!
És délelőtt, mikor izzó arannyal a
Nap kihímezi az útszéli rekettyebokrokat,
A fák kivetik tragikus árnyukat,
Mint csapzott szfinxek, a horizontra!
Fák! Szív és lélek mindegyik, akik sírnak,
Lelkek, épp, mint az enyém, lelkek, akik rimánkodnak,
Hogy gyógyírt kapjanak a bajukra, mindhiába!
Fák! Ne sírjatok! Nézzetek ide, hogy
Lássátok, szomjúságomban kiabálok
Én is, koldulva Istentől az én egy csepp vizemet!
*
Árvores do Alentejo
Horas mortas… Curvada aos pés do Monte
A planície é um brasido e, torturadas,
As árvores sangrentas, revoltadas,
Gritam a Deus a benção duma fonte!
E quando, manhã alta, o sol posponte
A oiro a giesta, a arder, pelas estradas,
Esfíngicas, recortam desgrenhadas
Os trágicos perfis no horizonte!
Árvores! Corações, almas que choram,
Almas iguais à minha, almas que imploram
Em vão remédio para tanta mágoa!
Árvores! Não choreis! Olhai e vede:
Também ando a gritar, morta de sede,
Pedindo a Deus a minha gota de água!
/1931-ben jelent meg a „Charneca em Flor” című kötetben./
Florbela Espanca (1894. december 8. Vila Viçosa – 1930. december 8. Matosinhos) portugál költő. Fernando Pessoa a „lelki ikertársának” nevezte. Az akkori időkben szokatlanul emancipált nő volt. A Lisszaboni Egyetemen jogot tanult, a hallgatók közül ő volt az egyetlen nő. Életében öt verseskötete jelent meg. Főként szonetteket írt. A népszerűsége töretlen, nemcsak Portugáliában, hanem tágabban, a portugál nyelvterületen, egyfajta női ikon, a szépség és a tehetség megtestesítője.
©Bors Györgyi festőművész alkotása: A mulandóság pillanata