Bori a korlátba kapaszkodva, száját összeszorítva, óvatosan lépegetett lefelé az átlagostól magasabb lépcsőfokokon, minden mozdulatán látszott, sajognak az izületei. Néha megállt, hátha a mögötte jövő megelőzi. Miklós nem akarta sürgetni, csak leér végre, s eltűnik a szeme elől. Ma este különösen ellenszenvesnek érezte minden mozdulatát, kedveskedő hangú megszólalásait személyes sértésnek vette, s itt a nagy ívben hajló, hosszú lépcsősoron olyan csillapíthatatlan kényszert érzett, hogy meglökje, lelökje ezt az elfuserált nőpéldányt, ahogy magában nevezte, amilyet még soha ennek előtte. Megállt, igazított a nyakkendőjén, dohogott magában, hogy miért nem ment el korábban, vagy maradt volna még, míg ez a nőszemély eltűnik. A nőszemély mit se sejtett a férfi indulataiból, s mikor végre lelépett az utolsó lépcsőfokról, megszabadulva a lépcsőjárás mozdulataitól, nagyot sóhajtva nézett vissza.
– Milyen gyorsan elmúlnak ezek az esték. Ugye, Miklós? – mondta, várt egy kicsit, hátha a férfi szól valamit, s mivel választ nem kapott, intett valami búcsúzásfélét, és elindult ki az épületből.
A férfi ismét megállapította, hogy ez az egyedüli az általa ismert nők közül, aki ilyen ritmikusan tud járni, s előbbi már-már visszatérő kényszeres vágyát, melyben a nőt meg-, sőt, le akarta lökni a lépcsőről, rövid időre elfelejtette, ahogy Bori trottör sarkú cipőjében hangtalanul rakta egymás után a lábait. Cipője talpa, és sarka egyszerre, koppanás nélkül ért a földhöz, ettől a mozgása légiesnek tűnt, csípője a lépések ütemére ringott, egészen más, ellentétes érzéseket keltve. Miklós dühös lett magára, kibírhatatlan, feszítő volt az ellenszenv és az érthetetlenül, ismét feltörő felajzó érzés. Belépett a büfébe, a pultnál egy konyakkal leöblítette a kettősséget, ezt a fura, bizarr, néha már-már groteszknek tűnő hatást, amit Bori minden alkalommal kiváltott belőle.
– Megőrültem – mondta magában. – Ez a lüke, széles csípőjű, ostoba jószág minden alkalommal felkavar, ez a csirketekintetű, ez a semmire való – a tömény hatni kezdett, a férfiban oldódott a düh, megengedőbb lett. – Az ilyekből lesznek a jó feleségek, ezek hűségesek maradnak… fát lehet vágni a hátukon… mindenben az uruk kedvébe játnak. Az ilyenek… – gondolta, s kilépett a büféből, melynek ajtaja előtt Zolika ácsorgott.
A zártkörűek zöme épp akkor ért le az aulába. Viki körömcipői egyenletesen, határozottan kopogtak.
Miklósban nagy volt a kontraszt a két nő látványa közt: Bori ritmikus mozgása, átlagos, már-már jelentéktelen megjelenése, Viki sarokra lépő kopogós járása, karcsú alakja. Az egyik az örök álmodozó, az anyakotlós, akivel talán boldog is lehet, aki meg tudja szeretni; a másik az örök kihívás, vibrálás, akiben soha nem lehet biztos az ember – Az ember. Csak nem én! Isten őrizzen meg tőlük! – kiáltott föl hangtalanul. – Mintha divatlapból lépett volna ki – pillantott az előtte tipegő Vikire.
Zolika a zsebében kotorászott, szájába tett egy mentolos Tictacot, figyelte a társaságot, hátha betér valaki a büfébe, akihez csatlakozhatna. Mindannyian kifele tartottak. Vikinek ajánlotta, hogy hazakíséri. Annak semmi kedve nem volt ma este az unokaöccse szokásos történeteihez, aki egy órája közepesen ittasan érkezett a klubba, az elmúlt idő alatt kiszellőzött ugyan valamennyire a feje, de még nem annyira, hogy fékezni tudja a nyelvét, és ne válófélben levő feleségét szidja.
*Részlet a szerző készülőben lévő regényéből.
©Búzás Tünde: Férfiaim
Szeretettel gratulálok! További szép, alkotó örömöket!