Stamika a halhatatlanság égi csarnokába költözött…
„Tizenhét év Stamihűség”
Ajándék voltam, egy kicsi lánynak.
Két kis rosszcsont nőttünk együtt,
Babakutya és a kisgazdi.
A cipőipart fellendítettem életem első néhány évében.
Új papucsok, szandálok, cipők pár nélkül maradtak.
Jó mélyre ástam, sosem lettek meg.
Aztán, ahogy teltek az évek, nem bajlódtam a topánkák elásásával,
elég volt, ha velük aludhattam.
Reggel nyolctól délután négyig ültem az iskolakapuban.
Együtt mentünk, együtt jöttünk.
A kulturális programokat is együtt látogattuk.
Besurrantam a színielőadásra, a falukarácsonyra.
A buszra is felosontam utánatok.
Szerettem barangolni, megszöktem szerelmemmel a turiánba.
Boldogság volt, ha megláttam a pórázt,
tudtam, közös séta következik.
A legnagyobb öröm, az volt,
ha együtt utaztunk a kocsiban.
Az utolsó nagy kirándulás a Margitszigetre, milyen szép volt.
Futottunk, rókára vadásztunk…
Gyűjtöttük együtt a falevelet,
Szedtem a diót.
A macskákkal soha nem voltam jóban. Sok évig maradtam veletek, szerettem és szerettek…
Aztán mégis a házhoz szegődött egy kandúr.
Nem foglalkoztam vele.
Egy kicsit érdekessé is tette öreg napjaimat.
Mindig elloptam a cicaeledelt.
Csendben surrantam a macskatányérhoz.
Tányérostól csentem el a macska elől a legjobb falatokat.
A kutya-macska barátságot nem tudtuk átkódolni.
Örök hűséget fogadtam.
Csak vártam és vártam…
Tizenhét évig minden nap vártam.
Soha nem untam meg a kapuban őrködést.
Annyira szerettem az itt lakókat.
Tőlük mindent megkaptam, amit egy KUTYA megkaphat.
Most hosszú útra indulok,
elmegyek szerelmemhez Matuhoz.
A kaput ezután fentről őrzöm.
Rátok fentről vigyázok.
Sok évig maradtam veletek, szerettem és szerettek…