Egervári József: Szívfájdalom

– Emerencia nővér, kérem, nyomjon a hátsómba egy szívfájdalom elleni injekciót – kérem a csinos nővért a virtuális kórház virtuális kórtermének virtuális ágyán, miközben a csakráim vigyorognak, a szívfájdalom genetikai eredetéről értekezem magamnak, emberi méltóságom megmaradt nyomait rögzítem, “fellövöm” a felhőbe és erős elhatározással túlélem önmagamat. Nem nehéz. De nehéz. Túlélni. Egy idő után lehetetlen, de ezzel nem is foglalkozom, együttérzésem határtalan, együtt érzek önmagammal, meg is magyarázom: Az ember csak akkor számít, ha számítanak rá. Ha nem, akkor nem számít. Az egész élet társasjáték, hol nyersz, hol nem, ha játszol. Ha nem játszol, akkor sosem veszítesz, de nem is nyersz. Életképtelen önvédelem.
De ezt értesd meg azzal, aki sosem játszott, aki csak önvédett folyamatosan, aki csak háborúzott észrevétlen, mozdulatlan, gondolatban, mintha az ellenség ott ülne a spájzban (ja, nem, azok az oroszok!); persze, ellenség terem mindenhol, keresni sem kell, találni ugyan kicsit nehéz, de kitartás kérdése, az ember elveti a krumplit, aztán kikel néhány összeesküvés-elmélet, mindattól függetlenül, hogy az ember nem születik hülyének, csak igyekszik azzá válni.
– Emerencia nővér! Nagy a szívfájdalmam már! – könyörgök, de a csinos nővér rám sem hederít, álbeteg vagyok, mondja, a szívfájdalom csak szerelemtől támadhat a szívben, mivel én szívtelen vagyok, nem is lehet szívfájdalmam.
Nem tudok vele vitatkozni. Túlságosan csinos, elképzelem, hogy nem az, de lerázza magáról a holografikus világkép ünneprontó momentumait, valójában tündéri, csak titkolja, tudomásomra hozza, hogy nekem élnem sem kellene már, nem vagyok szabálykövető, felborogatom a statisztikát, pedig azon oly sokan dolgoznak, hogy kellően ki legyen csinosítva, sorkiemelővel színessé téve a lényeg: “Minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve!” Régi szlogen ez, de kissé leporolva ma is “jól hangzik”, feltámad a múlt, sőt, már támad is, Gábriel arkangyal kitárja szárnyait, hogy a hülyék ne ázzanak meg az esőben, a Nagy Testvér vigyázó szemét ismét Moszkvára veti, olaj van, meg atom, meg gáz, gőz is, géz is, minden, ami kell a háborúhoz, hát, nagy bajunk nem lehet, közlik az összes tévécsatornán; a bemondónő beszédhibás, Kudlik Julit jobban szerettem, régen, ma már nem, de én már régi vagyok, nagyon régi.
A szívfájdalommal kezdtem, amely csak látszólagos, látszólagosan látszom, vagy nem is látszom, láthatatlanságomat viszont benövi az önérzet, dekoratíven, mert még mindig ragaszkodom az emberi méltóságomhoz, nem tetsző státusz nekem a rabszolgaság, nem tetszenek az új urak, az új hűbéresek, az új szolgák, az új verőemberek, az új spiclik; Emerencia nővér megszán engem, egy mosoly erejéig (értékelem), injekció a látens szívfájdalomra nem jár; a szám sem jár, csöndben vagyok, nem beszélek, nem mondok semmit, a lehallgatókészülékek is szinte zajtalanok; Orwell tátott szájjal bámulja Shakespeare-t, a valóságot nem lehet überelni, mondják.
Nincsenek csodák, túlélem önmagamat addig, amíg meg nem halok, a szívfájdalom nem múlik, legfeljebb nem beszélek róla, nem jajgatok; új álmok teremnek előbb-utóbb, az emberi méltóság mindennél erősebb. Nem ágálok, nincs szavam, jól viselkedem, csak olykor rám tör a szívfájdalom. Nagyon.