Édes Anna: Végre

Több hónap betegség után ismét dolgozom! Mint mindig, én érek be legelőször. Átöltözöm, megyek az osztályra. Magdi, az egyik nappalos, jó, hogy ő van itt, nagyon kedvelem. Felnéz a papírjaiból. Hirtelen fülig ér a szája.
– Na végre, lógós – mondja, hirtelen feláll, hozzám lép és megölel.
– Ne szorongass már! – nevetek, de félek, mindjárt elsírom magam. Magdi is nevet.
– Végre itt vagy dinka, hogy vagy?
– Köszi, már jól! Semmi bajom.
– Gyere, átadom a műszakot.
Magdi terel, nem szeretjük a látványos érzelemkitöréseket.
– Azért egy EKG elkelne – rám néz, aztán megérti.
– Szívzűr?
– Nem kicsi.
Szállingóznak a többiek is.
– Majd beszélünk – mondja.
Mindenki örül. Van, aki nekem, van, aki a kevesebb munkának. Magdival végigmegyünk a kórtermeken. Mindenkiről elmondja a tudnivalókat. Még pletyizünk kicsit. Nevetgélünk, aztán elmennek haza a nappalosok. Teszem, amit kell. Éjfélre elfáradok. Nehéz visszarázódni, de a rutin átsegít a nehézségeken. Elszoktam a munkától. Végre leülhetek.
Becsukom a szemem. Az arcod beszivárog a szemhéjam alá, az agyamba, a lelkembe. Csaponganak a gondolataim. Hallom a nevetésedet, amikor felhívlak. A hangod körbeölelget. Utazol a vonaton, nekem írsz a laptopon. Hosszú a nap. Várjuk az estéket.
Sok mindent tanítottál nekem. Türelmet, amikor felzaklatott valami. Elűzted a bizonytalanságot, ha kételkedtem magamban. Megtanítottál tisztelni a tehetséget. A kétségeimet egészséges irányba terelted. Előled nem kell rejtegetni a hibáimat. Velem nevetsz, ha jókedvem van. Megpróbálsz mindent, hogy kirángass, ha rossz!
Hiányzol, ha nem beszélünk. Amikor nagyon nem kerek a világ, arra gondolok, mit tennél, mit mondanál? Szeretnék megfelelni neked! Csakis neked. Szeretném, ha büszke lennél rám.
A nővérhívó hirtelen belesípol a csendbe. Egy pillanatig eltart, amíg visszaránt a valóság. Gyorsan elindulok. Ez jó! A munka eltereli a figyelmemet, csillapodik a görcs a gyomromban.
A nő az ágy szélén ül.
– Na, végre! – mordul fel. – Nem aludni kellene, fiatalasszony! Maga azért van itt, hogy siessen, ha hívják.
– Mi a baj? – kérdezem, és magamban mosolygok. Ismerem a típust, nem ér meglepetés.
– Hogy mi? Nagyon kemény az ágyam, a párnám. Nem tudok aludni! Maguk meg csak lefekszenek valahol, és reggelig alszanak, míg a betegek kínlódnak. Melegem is van, szomjas is vagyok. Hozzon teát! – utasít kérlelhetetlenül.
– Nem szabad, néhány óra múlva műtik, nem ihat, már hajnali egy óra van.
– Maga lelketlen teremtés! – emeli fel a hangját. Még szerencse, hogy egyedül van a szobában, a másik beteg reggel hazament. Megigazítom a párnáját.
– Feküdjön le, pihenjen kicsit – odahúzok egy széket. – Nagyon fél?
– Én? Ugyan! Nem!
– Nem baj, ha fél, mindenkivel így van ez – kicsit megenyhül.
– Magának könnyű, én megyek a kés alá.
– Nem lesz baj! Egy hét, és jöhetnek magáért.
– Ki jönne? Nincs senkim.
Már megnyugodott, a hangjában szomorúság, elveszettség. Tudtam, hogy így lesz. Nem mindenki alapból gonosz. A kolléganőm bekukkant.
– Gyere, főztem kávét.
Felállok. Az asszony elkapja a kezem.
– Köszönöm – mondja halkan. – Ne haragudjon!
Nem haragszom, rámosolygok. Milyen kacifántosak a lélek útjai. Mindenki másként reagál, ha fél, ha szeret, ha gyászol. Mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, rettegek a holnapi naptól! Félek szeretni, mert megsérülök! Nem mondjuk. Kerülőutakon próbálunk kicsikarni némi figyelmet. Van, aki kiabál, van, aki sír. Mindannyian szeretnénk szeretni, szeretnénk, ha szeretnének, de tele vagyunk bizonytalansággal. Túlgondolkodjuk, ami kicsit nehezebb. Hajnalodik. Kezdődik a reggeli protokoll. Elsuhan a három óra.
Hazafelé már nincsenek gondolatok, nincs semmi. Eltompulnak a fájdalmak. Végre ágyba kerülök. Mielőtt elalszom, még bekúszik gondolataimba a Kis hercegből néhány mondat: „Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd… Mind a barátod lesz.”
Gondolatban átölellek, és úgy alszom el.

*Első közlés