Semmi
A messziség szélére ül a lélek,
hol a puszta magány őgyeleg,
vissza rá, régi messzeségek néznek,
hátrahagyva a szülőhelyet,
hol arcára folyt a sötétség fátyla,
és hol nem volt már kit szeretni,
az időt lassú csendjeibe zárta,
s tenyerébe olvadt a semmi.
*
Kikötődben
Hullámzik volt idők peremén az ember,
és távolabb kerülni perc-hajóra száll,
a holnap partjáig háborog a tenger,
hajója emlékvízen körbe-körbe jár.
Kívüled idődet hiába keresnéd,
magad vagy benned az örök hullámverés,
remélt hajnalod, nappalod, csendes estéd,
messzenyílt vizeiden az orkán kevés,
hogy hátrahagyd végül beléd-égett partod,
és szél játssza tovább megkezdett zenédet,
a villámokat ha árbocodra hajtod,
messzeséged békén visszaringat téged,
oda, hol álmaid csendes véget érnek,
hullámok zajában rátalálsz magadra,
szemedben nyitsz lassan ablakot a fénynek,
túlparton már csak a sötétség maradna,
mikor egy ringatózó csónak visszatér,
kéklő távolról is félve felismered,
magadban lepergett voltokat újramér
ha partot ér, és időbe mártja kezed.
Remek versek, szeretettel olvastalak.Hajnalka
Fogadd őszinte tiszteletem és elismerésem soraidért.
/ Miklós /
Nagy szeretettel olvaslak itt is, szívből gratulálok és köszönet a versélményekért.