Recenzió Susan Yelavich: Thinking Design Through Literature c. könyvéről
A 2020-ban megjelent Thinking Design Through Literature (Elmélkedés a designról az irodalmon keresztül) hiánypótló munka, hiszen azon kevés művek egyike, amely arra keresi a választ, hogyan jelennek meg a tárgyak, a terek, és akár az ember alkotta lények vagy épp az érzékek az irodalmi alkotásokban. A probléma azonban ott kezdődik, amikor arra is választ szeretne kapni az olvasó, hogy milyen szerepet töltenek be az említett jelenségek a könyvben felsorakoztatott művekben.
Susan Yelavich könyve – akinek kutatási területe többek között a design és irodalom látszólagos diszciplináris szakadékának áthidalását is magában foglalja a Parsons School of Design professzor emeritájaként – alapos munka. A több mint 300 oldalas kiadványban egymást érik a kifejezetten minőségi irodalmi alkotásokat átölelő leírások, amelyeken keresztül a kortárs és (főként) XX. századi irodalmi kánon legjavából kaphatunk ízelítőt. Kellemes meglepetés, hogy Yelavich a kifejezetten angolszász és nyugat-európai irodalmi fókuszú nemzetközi kánon mellett olyan, szintén kultikus szerzőket is a kánon (vagy a saját kánonja) részének tart, mint a lengyel Wisława Szymborska, a kínai Lao She, a jugoszláv Danilo Kiš vagy épp a magyar Szabó Magda.
Ám azt, hogy mitől is minőségiek ezek az alkotások, mitől érdemesek arra, hogy Yelavich nagyszabású tanulmánykötetében szerepeljenek, szinte teljesen az olvasó képzeletére bízza, holott fontos, sőt elengedhetetlen lett volna felvázolni a regény-, novella- és verselmezések közös jellemzőit. Ezzel kapcsolatban csupán egyetlen rövid reflexiót kapunk: a kutató olyan műveket kívánt bemutatni és megvizsgálni a designelmélet szűrőjén keresztül, amelyekben tárgyakat, tereket és megkonstruált rendszereket vélt felfedezni.
Az esettanulmány-jellegű gyűjtés teljes mértékben valid bibliográfiát jelentene, ám ez önmagában nem magyarázza a könyv vegyes szerző-felhozatalát. Hiszen a szó szoros értelmében vett szépírók mellett a tündérmeséiről ismert Hans Christian Andersen, a Pinocchio szerzője, Carlo Collodi, a Harcobok klubját jegyző Chuck Palahniuk, de még Platón is megemlítésre kerül.
Yelavich azért a könyvben szereplő alkotókat választotta, gondolhatnánk, mert kifejezetten olyan írók, gondolkodók munkássága iránt érdeklődik, akik minőségi nemzetközi díjakkal rendelkeznek vagy több nyelvre is lefordították már őket, esetleg az általános műveltség részei. Ennek mond ellent, hogy például egy képregényről (Luc Sante: The Clear Line) is szó esik rögtön az első fejezetben, amely egyik kritériumnak sem felel meg.
Emellett pedig az is megállapítható, hogy Yelavich a hagyományos műfaji besorolásra sincs tekintettel: a fikciót nem választja el az önéletrajzi regénytől, a regények és novellák sűrűjében pedig gyakran találkozhatunk versekkel is, a szépirodalom (bár mi is ez a fogalom pontosan, ugyebár?) mellett pedig az abból hagyományosan kivetett gyermekirodalom és populárisabb zsánerek is helyet kapnak.
Bár a műfaji határok akár felesleges kreációknak is titulálhatók, amelyeket gyakran nagyobb skandallum áthágni, mint gyengét alkotni bennük, azt gondolom, egy ilyen jellegű, akadémiai szintű kiadványban indokolt lett volna „útmutatót” adni az olvasó kezébe, amely végérvényben a szerzőt is igazolni tudta volna, és akár támadhatatlanná is tehette volna a kritikusokkal szemben. Ugyanez igaz a szerzői szelekcióra is.
Hiszen bár íróként (vagy egyéb művészeti ágban alkotó egyénként) lehet támogatni a műfajokkal és műnemekkel való játszadozást, akadémikusként muszáj határvonalat húzni az olyan műnemek között, mint a líra és a próza, elvégre egy versben egészen máshogy kell viszonyulni a nyelvhez, amely a megszokottól eltérő, akár többletértelmet teremthet tárgyi környezetünk számára. Csak hogy érzékeltessem ezt: Ady Endre Kocsi-út az éjszakában c. versében egészen már értelmezési megközelítéssel kell élnünk a „szekér” szóval kapcsolatban, amely az élet metaforájaként jelenik meg, mint Bartis Attila A sétájában, ahol a szekeret a narráció kellékeként használja az író. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy prózai alkotásban ne rendelkezhetne plusz többlettel egy tárgy vagy helyszín, és azt sem, hogy egy versben ne lehetnének ugyanezek puszta hangulatfestő elemek vagy az értelmezést, kognitív kép felállítását elősegítő “kiegészítők”, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy érdemes lett volna szakirodalmi megfigyelések szerint csoportra bontani a Thinking Design Through Literature-ben bemutatásra kerülő irodalmi műveket, hiszen a design szerepe egy-egy szövegben eltérő lehet a zsáner alapján.
Ha arra, hogy milyen megfontolások alapján történt a mű- és szerzőválasztás nem is, arra azonban szerencsére választ kapunk, hogy Yelavich miért véli megalapozottnak a design és irodalom közös metszetének felállítását. A design (tehát Yelavich esetében a terek, tárgyak és megkonstruált struktúrák) ugyanis elmondása szerint gyakran az irodalmi alkotások nem elhanyagolható része, és nemcsak (mellék)szereplője, hanem aktív alakítója is lehet a fiktív, félfiktív vagy önéletrajzi történeteknek. Ezáltal az olyan hétköznapi, átlagosnak vélt jelenségek, mint egy focilabda vagy egy hangszer is a prózai művek cselekményének és a lírai alkotások zárt univerzumának kataklizmáivá válhatnak.
Yelavich emellett az artefaktumok hiányosságára is rámutat: arra, hogy a termékek a fogyasztási lázat hivatottak serkenteni jelenünk kapitalizmusában, éppen ezért csupán pillanatnyi élvezetet nyújtanak. Ebből kifolyólag a tervezők, véleménye szerint, ritkán gondolnak arra, hogy egy szoknya, egy szék, egy autó, egy épület vagy akár egy illat milyen szerepet tölthetnek be hosszú távon az életünkben, tehát hogy a kényelmi és egyéb funkcionális szempontok mellett milyen érzelmi viszonyulásunk lehet hozzájuk és hogyan befolyásolhatják azok cselekedeteinket, gondolatainkat, kapcsolatainkat. Az irodalom azonban képes megmutatni mindezt, képes elvégezni ezt a munkát a designerek helyett, és végérvényben képes az ember és design hétköznapi összefonódásának médiumává válni.
A könyv szerzője George Steiner irodalomkritikusra, egészen konkrétan a „politics of the primary” elvre hivatkozik, amely szerint minden gondolati kapcsolódás – ez esetben a szavak és a design között – képes olyan kérdéseket felvetni, amelyek mindig is foglalkoztatták az emberi fajt. A szerző ezek alapján állítja fel a könyv nyolc fejezetét, amelyeken keresztül a kultúra, a politika, a kreált “lények”, a technológia, a háztartás, a gyűjtés, az érzékelés és a halandóság által felvetett kérdéskörökkel ismerkedhetünk meg.
Az olvasó azonban ezúttal is magyarázat nélkül marad: miért épp ezekre a témákra fókuszált a szerző? Vajon lehetett volna több vagy kevesebb téma is ennél? Hogyan férhet meg egy könyvben az emigráció hívószó ernyője alatt érintett tárgykultúra a kiborgokkal? Tény, hogy Yelavich igyekszik kontextusba helyezni az adott témákat a fejezetek bevezetőjében: a politikát például rövid etimológiai elemzéssel kezdi, míg a fogyasztásnak szentelt fejezetet nem kizárólag a vásárlási szokások, hanem a gyűjtés és halmozás irányából is megközelíti, minderről pedig szintén értékes gondolatokat fogalmaz meg. Ám az érdekfeszítő, miniatűr bevezetők ellenére is nehezen érteni, miért gondolt Yelavich valid felvetésnek egy-egy fejezetet.
El kell ismerni, hogy az Érzékek: Érzékelések, rezgések, látás c. szakaszban például érdemleges megállapításokkal találkozhatunk: az érzékek a narrativitás fontos eszközeként nemcsak az emlékezésben, hanem a történetvezetésben és az érzelmek leírásában is fontos szerepet tölthetnek be. Mivel a szagok, illatok, taktilis felületek és színek zsigeri emocionális reakciót válthatnak ki belőlünk, ezért a designerek sokszor tudatosan nyúlnak ezekhez a tervezés során. Ám Yelavich szerint a tervezők segítségével előhívott érzelmek lényegében irányíthatatlanok, míg az irodalmi művek, a megfelelő narrációnak köszönhetően, kiszámíthatóak.
Ez a megállapítás kétségkívül hosszabb kifejtést érdemelne, és remek inspirációt szolgáltathatna bárkinek, aki az érzékek és a narratív design, vagy adott esetben a narratív design és az irodalom kapcsolatát szeretné kutatni. A szerző által felhozott példák azonban ezúttal is, ahogy a könyv egyéb részein, gyenge lábakon állnak, a művek elemzése pedig a legtöbb esetben nem megy túl az olvasónapló jellegen, tehát nem jutunk el a design és irodalom, a tárgyak-terek-struktúrák és a szavak közös halmazának mélyebb rétegeiig, ahogy arra sem kapunk választ, miért véli Yelavich a hirtelen környezeti, érzékekre ható hatásokat (pl. egy metró utasának izzadságszaga) a design részének.
Ezt például Borges novellája, a Funes, az emlékező, esetén is megfigyelhetjük, amelyben a főszereplő egy baleset hatására a legkülönbözőbb helyzetek akár legapróbb részleteit is képes tökéletesen megjegyezni, így a jelen és a múlt állandó párbeszédben áll az elméjében. Yelavich, elmondása szerint azért választotta ezt a művet, mert az emlékek csak érzékekre ható leírások által megfoghatók. Ez ismét lényeglátó gondolat, ám ezúttal sem enged ennél mélyebbre hatolni, így nem tudunk meg többet a narratív design vagy épp a perdurantizmus elvéről, amelyek kiválóan passzolnának Borges alkotásához.
Különösen félresikerült példának tartom továbbá – csak hogy más fejezetet is megvizsgáljak – Charles D’Ambrosio drámáját a Svirstroy árvaházról, amelyet Yelavich a Kultúra: identitás, áthelyeződés, száműzetés c. fejezetben említ. Annak ellenére, hogy a történet lényege – véleményem szerint – az, hogy a Svirstroy árvaház lakói milyen megdöbbentően leleményesen, funkcionálisan használják a teret és a rendelkezésükre álló eszközöket, hogy élhető környezetet alakítsanak ki maguk számára, a műértelmezést inkább arra hegyezi ki Yelavich, hogy milyen kulturális sokkot jelentett a nyugatabbra szocializálódott D’Ambrosio számára az árvák már-már spontán szocialista kommunája. Ez félreértelmezés: az orosz kisvárosban meglátogatott árvaház épülete, a berendezés valóban lehetett meglepő és idegen D’Ambrosio számára, és valóban lehet párhuzamot vonni az árvaház és a Szovjetunió között, ám a felvázolt invencionális gondolkodást a szükség szüli, így hát egy laktanyában, egy iskolában és akár egy könyvtárban is találkozhatnánk ezzel, éljünk a világ keleti, akár a nyugati végén. Minderről ráadásul ezúttal sem kapunk bővebb okfejtést, csak egy-egy rövid, bár figyelemre méltó meglátást, illetve egy alapos, ám nem feltétlen szükséges olvasónaplót.
Mindazonáltal dicsérendő Yelavich azon törekvése, amely alapján a műveket szinte minden esetben a könyvek megjelenési évének gazdasági-politikai-kulturális kontextusában helyezi el. Az irodalmi alkotásoknak úgy gondolom, önmagukban, a kiadás évének (vagy a szerző magánéletének különösebb ismerete) nélkül is meg kell állniuk a helyüket a befogadó oldaláról, ám ha műértelmezésre kerül a sor, fontos alapot szolgáltathat az adott szöveg történelmi beágyazottsága, amelynek figyelembevételével azt is jobban megérthetjük, miért bizonyos tárgyakat vagy tereket kontextualizál az adott író, költő.
Yelavich egyébiránt mindvégig könnyen emészthető nyelvezetet használ, a befogadást pedig illusztrációkkal segíti elő, amelyek elsőre idegen testnek hathatnak a könyv szövetén, második megközelítésre viszont izgalmas kísérletként könyvelhetők el. A szerző ugyanis nem lírai fotókkal párosította az irodalmi alkotásokat, hanem a történetekre rímelő designproduktumok reprodukcióival. Így például Kōbō Abe The Box Man regényelemzése mellett Biancoshock urbanista művész Border Life elnevezésű miniatűr, földalatti, ám hiánytalanul berendezett szobájának reprodukcióját helyezte el, míg Darryl Pinckney, az afroamerikaiak hátrányos megkülönböztetését megörökítő High Cotton c. művével Cedomir Kostovic Racism & …, c. grafikáját párosította. Az olvasó ezek által nemcsak levegőhöz juthat a sorok sűrejében, hanem az irodalmi alkotások elemzésén túl a textus és design közötti híd vizuális megteremtésében is részt vehet.
Ám milyen is ez a bizonyos híd? Stabil, járható, ám mégis üres. A Thinking Design Through Literature valóban párját ritkító vállalás, mégis a populáris szöveggyűjtemény és az akadémiai szintű kutatás között könyvelhető el. Értékes elméleteknek lehetünk szemtanúi, amelyek azonban kielégítő indoklás hiányában súlytalanok maradnak, bár korántsem elhanyagolandók és kifejezetten érdemesek a továbbgondolásra. Yelavich munkája tehát egy olyan olvasó számára, aki szívesen megismerkedne az irodalmi alkotások újszerű megközelítésmódjával, érdekfeszítő olvasmány lehet, ám egy mélyreható szakirodalmat kereső egyénnek hiányérzete támadhat utána. Ám a híd stabil, könnyen lehet rá építkezni.
Susan Yelavich designkutató, kritikus, kurátor, a New York-i The New School, valamint a Parsons School of Design emerita professzora.