Advent első napja. Nagy levegő, kifúj. Gyertyagyújtás, ellazulás… Vagy mégsem? Ilyenkor már a későn kelőknek is kattog az agya. Indul a végső visszaszámlálás: a nagy fogyasztási maraton. Alig ocsúdtunk a szeptemberi iskolakezdésből, a túltolt Halloweenből, a komoly vérveszteséggel járó Black Fridayből, máris a végtelenített Last Christmas-őrület résztvevői vagyunk, mintha tényleg ez lenne az utolsó utáni, és egyben egyetlen alkalom, hogy bizonyítsuk a szeretetünket. Túlfűtött bevásárlóközpontokban tapossuk egymást, már aki még a Glamour napok után beszáll a játékba. A versenyből persze senki nem akar kimaradni, megbontjuk a párnacihát, a családi ezüstöt zálogcédulára cseréljük, vagy hosszú éveken át tartó, heti törlesztésű hitelek felvételére adjuk a fejünket, hogy meglegyen az áhított termék – aminek a megajándékozott még csak nem is mindig örül úgy, ahogy azt mi elvárnánk.
Pörögnek a napok, a bevásárlási lista pedig csak nem rövidül, ahányszor ránézünk újabb játékosok kerülnek fel. Szaporodnak a ki nem hagyható, a „neki is illik venni valamit”, vagy „őt húztam, bár nem is ismerem” emberek. Ahogy pedig csökken az idő, úgy nő a szorongás, és exponenciálisan nő a „bármi jó lesz, csak legyen valami a fa alatt” érzés.
A környezetünket, és a konyhát is ráncba szedjük. Világítunk kint és bent, éjjel és nappal. Hozatunk a nyáron kóstolt borból néhány kartonnal, veszünk a nagybácsiéknál levágott disznóból egy szűk nyolc kilót, és kivételesen a méregdrága kézműves szaloncukorból választunk. A gyerek megkapja a rollert, a kontrollert, a Dixit tizenhetedik kiadását, vagy ha mást nem, akkor egy doboz legót, hisz az az elmúlt tizenkét évben mindig siker volt. A nagy ajándék mellé pedig mindenki kap külön egy kicsit, mellé csomagolva – amolyan apró díszt a díszcsomagoláson.
A vacsorára kell hal, pulyka, töltött káposzta, frissen sült kolbász, többféle köret, saláta majonézzel és anélkül, mindez persze csak az elmaradhatatlan halászlé után. A vacsora mellé többféle desszert dukál, cukros és mentes kivitelben, hisz a család felé már mindenre érzékeny, és persze mézes süti néhány dobozzal, mert annak úgyis puhulnia kell.
Aztán Szenteste előtt két nappal jön a végső döntés, városi dugó ide vagy oda, menni kell – nem halogathatjuk tovább a karácsonyfa vásárlást. Legyen ezüstfenyő, és érjen a plafonig – csak ne nyafogjon a gyerek, a nagymamához pedig jó lesz az összeszerelhető kis műfenyő, ami már kitart, ameddig él. Az életre-halálra szóló bevásárló őrület után hazamegyünk egyet szusszanni, mikor felfogjuk, hogy nem jött meg Kínából a neten rendelt számítógépes kütyü. Egy utolsót ordítozunk a vámossal, hogy minket nem érdekel, hol akadt el a konténer szállító hajó, és milyen időjárási mizéria van a Földközi-tengeren, oldják meg. Persze nem tudják, így marad egy újabb beszerző körút, és egy olyan alternatív ajándék megvásárlása, ami megteszi addig, amíg az eredetileg választott termék meg nem érkezik. Rosszabb esetben csillogós papírra nyomtatott (bűn)bocsánat kártyák, amiért nem sikerült beszereznünk az áhított tárgyat.
A nagy napon aztán feltekerjük a fűtést, mert a dédi csontjai már nem bírják a hideget, és a hálószobákban ablakot nyitunk, hogy éjszaka legalább aludni lehessen. Veszünk egy nagy fürdőt, mert ezek után igazán megérdemeljük: teleengedjük a kádat melegvízzel, ami talán túl forró lett, így kell hozzá még egy jó tíz liter hideget ereszteni. Közben bömböl a zene a hifiből, hogy hangolódjunk a szent ünnepre. Mellette némán reszketnek a betörők a tévében, bár sokszor láttuk, mégsem kapcsoljuk ki, mert jólesik a fénye.
A vacsora mellett aztán sopánkodunk egy sort, hogy nem értjük miért nem lesz az idén sem fehér Karácsony, és vajon mitől lehet a felmelegedés, amikor mi mindig szelektíven gyűjtjük a szemetet, és már csak elektromos autóval állunk sorba a parkolókért.
Irigylem azokat, akik egy csapásra ki tudnak szállni ebből a mókuskerékből, a távolodás nekem csak lépésről lépésre megy. Elengedni a hajszát, a tárgyakat, és kényelmesen hátradőlni, anélkül, hogy bűntudatot éreznénk, csak fokozatosan lehet. Az első elengedés jegyében telt Szentestém viszont életre szóló élmény volt.
Ha egy olyan ünnepet szeretnénk, ami mellett bárki átmelegedhet egy pillanat alatt, gondoljuk végig, mi kellhet hozzá. Semmit nem kell venni, nem az a cél, hogy egy másik táborban költsük a pénzünket! Nézzünk be egy Zero waste csoportba, a sarki second hand-be vagy a Jófogásra, hihetetlen dolgokra bukkanunk majd. Amire így sem akadunk rá, arra pedig nem is volt szükségünk.
Takarítsuk ki a környezetünket együtt a családdal, úgy gyorsabban haladunk, sőt, ha bömböl a Mamma Mia, táncolni is bátran lehet. Használjuk a seprűt és a porolót, ne mindig a gépeket. Vegyszerek helyett pedig mosószódát, szódabikarbónát, ecetet, és illóolajokat. Ha már egy virágot, képet kicserélünk, terítőt rakunk ki, olyan, mintha egy másik otthonunk lenne. A fényfüzérek helyett tartókba helyezett mécsesek legyenek itt-ott kirakva, kellemes illatot párologtassunk, ezek filléres ötletek, de különleges hangulatot kölcsönöz a lakásunknak. Az ablakra ragasszunk ki díszeket (régi gömböket, papírból kivágott formákat, vagy újrahasznosított műanyag csillagokat), hogy feldobjuk magunkat. Szóljon a zene, a régi kedvenc CD is jó lehet, de nem kell a tévé, ne vonja el a figyelmet arról, hogy egymásra, vagy magunkra figyeljünk. A fa legyen cserepes, igaz, hogy így csak egy-két napot tölthet bent, de utána egy ismerősünk biztosan szívesen elülteti majd a kertjébe.
Csak egyféle süteményt készítsünk, és mindegy mennyire égett meg esetleg a süti alja, imádni fogjuk rágcsálni. Ha pedig nagyobb mennyiség sikerült, cseréljünk a szomszédokkal, tágabb családdal. Készüljön egy kis forralt bor, vagy fahéjas tea, ami melegen marad a termoszban, legyen sült gesztenye, pirított dió vagy alma nassolásra. Bármi lehet, ami eszünkbe jut, hogy számunkra különleges, de minden alapanyag legyen helyi, nem kell a világ végéről hozatni.
Az ünnepi vacsorához, ebédhez az étel is csak kevés féle kell, legyen olyan, ami eláll, és amit mindenki szeret, nem feltétlenül az, ami tradicionális, és ami illik, mert így biztosan elfogy. Ha mégsem, fagyasszuk le!
Az este előtt hívjuk fel azokat, akik kedvesek nekünk, vagy vigyünk át néhány szem süteményt. Az idő és a figyelem a legdrágább ajándék, azt adjuk, vagy valóban jelképes ajándékot, ne azt, amire úgyis szüksége van, mert akkor azt egyébként is be kell szerezni, hanem azt, ami más, ami különleges! Fogunk még találkozni néhány értetlen arckifejezéssel, de hamarosan a mi nyugalmunkhoz szeretne csatlakozni mindenki.
És még valami! Ne csak ilyenkor jótékonykodjunk. Értékeljük azt, ami jó és szép az életünkben, és ha van miből adnunk – ami lehet az időnk, a munkánk, lehet étel vagy pénz is –, abból adjunk egy számunkra értéket képviselő szervezetnek vagy személyeknek. Jó érzéssel fog eltölteni, és akkor lesz igazán boldog mindannyiunk karácsonya!
©Kiefer Béla fotográfiája