Sopsits Árpád Balázs Béla-díjas színház- és filmrendező, forgatókönyvíró. Több színházban dolgozott, szerzőként, színészként, rendezőként, sőt díszlet- valamint jelmeztervezőként is. Ez már önmagában megmutatja sokoldalúságát, kreativitását, mégis elsősorban filmrendezőként vált ismertté. Első filmjét 1987-ban jegyzi Szabadjegy a bombatölcsérbe címmel. Általa legjelentősebbnek tartott filmek: Céllövölde (1990),Torzók (2001), A hetedik kör (2008), A martfűi rém (2016)
Magánemberként művelt, olvasott, sokat látott és megélt, karakán, de nagyon érzékeny személyiség, aki nem fél eltérni a megszokottól. Több mint ötven éve ír, de csak pár éve tudták rávenni a barátai a publikálásra. Életútja és képekben gondolkodó, filmes világlátása erősen meghatározza gondolatiságát. Filmjeit tekintve nem a nevetés jut elsőként eszünkbe, s talán nem is érjük ennek miértjén, hiszen Sopsits Árpád jóhumorú ember. A Saját kéz című kötetét elolvasva viszont sok minden a helyére kerül. Egyedi képi világgal, szabadszájú, mély érzelemmel, rejtett kitárulkozással, bátor felvállalással megírt versek jellemzi. Mondhatnánk, ez a kötet egy életrajzi regény, mert a versek egymásba érve, egymást egészítik ki vallomásfolyamként, miközben olyan kortérképet mutatnak, amiben egy ember életén keresztül mindenki talál párhuzamot.
A 8 fejezetből álló könyv küllemében is egyedi. A visszafogottságát japán eleganciába csomagolja. A tartalom tagolását (lásd a borítót és fejezetek felvezetőit) képekben, stílusosan saját kezének fotóba rögzített mozdulataival oldja meg.
Mondanivalója sorokká formálását tekintve is megfigyelhető költői kreativitása. Bravúrosan használja a versírás lehetőségének sokféleségét, miközben némi iróniával fogalmazza meg a mai kortárs irodalomhoz támasztott sokszor ellentmondásos igényeket.
Találunk szójátékot, képverset, szabadverset, végtelen meditatív verset, ami úgy hullámzik, mint a tenger, haikut, bölcseletet, naplót és egyedi, kisregényszerű gondolatszőttest egyaránt, amiben 36 költő és írótárs előtt tiszteleg.
A fejezetek témájukat tekintve önálló kötetként is megállnák helyüket. Sokszor egészen nyersen, kendőzetlen dühvel, másszor szerelmes gyengédséggel, vagy tébolyult zavartsággal mutatják meg, mi játszódik le egy érzékeny lélekben gyermekként, szeretőként, kórházi ápoltként vagy író, költőtársként. Szerelmes verseinek pikantériáját az is adja, hogy nemegyszer belebújva bőrébe, a másik nemet is tökéletesen képviseli.
A Saját kéz egy olyan kötet, amiben minden alkalomra, élethelyzetre, és talán igényre találunk sorokat. Mégis olyan, amit mélységei miatt csak úgy egyhúztomra nem olvas el az ember. Talán nem véletlen, hogy a jelenkor nagyjai komolyan felkapták a fejüket, amint beleolvastak és jelölték az Év könyve díjra.
Ízelítő a kötetből, Sopsits Árpád versei az első fejezetből:
Átmeneti gyermek
mint átmeneti gyermek az ablak előtt
kinek bakancsos lábán a fű benőtt
ki gyümölcslevet iszik kávéspohárból
s már nem remél semmit a napi csodáktól
és fölötte gúnyosan
bádognyúl kukorékol
úgy vagyok itt
Ballada
Álmomban koporsószögeket verek
a fehérre meszelt falba
képet akasztok rá
ravaszan nevetőt
Apámét
Véres lett a fal
véres a képráma
de a kép nem véres
Apám arca hallgat
Álmomban koporsószögeket verek
a fehérre meszelt falba
képet akasztok rá
szelíden nevetőt
Anyámét
Véres lett a fal
véres a képráma
de a kép nem véres
Anyám arca jajgat
Álmomban koporsószögeket verek
a fehérre meszelt falba
képet akasztok rá
kedvesen nevetőt
Annáét
Véres lett a fal
véres a képráma
de a kép nem véres
Anna arca hallgat
Álmomban koporsószögeket verek
a fehérre meszelt falba
képet akasztok rá
gúnyosan nevetőt
Magamét
Véres lett a fal
véres a képráma
de a kép is véres
de a kép is véres
Esténként
esténként se anyám se apám
nem ült le ágyamhoz
nem mesélt nekem
nem oldották fel
menekülő rettegésem
a közeledő éjszakától
kis lámpánk nem volt
mikor WC-re kellett mennem
át a sötét néma udvaron
az óriás szilfák szél-verte
remegő árnyékai között
nem kísértek el
és nem volt kutyánk se
hogy csaholása vigyázzon rám
hétéves voltam
mint otthonos megszokott ruhába
öltöztettek félelmeimbe
Kiálló szög
kiálló szögön két szürke kabát
egy vastagabb szinte már pufajka
s egy vékonyabb itt-ott zsírtól fényes
s a mozdulat ahogy felváltva
apám szárnyaivá lesznek
és repítik munkába
reggel délben vagy késő este
napsárga zörgő villamossal
a vágóhíd közeli konzervgyárba…
mondd nevezhető ez kegyeletnek?
mikor a szög miként apám teste
minden volt csak nem rozsdamentes
mondd elmegy ez méltó emlékezetnek?
ennyi marad egy porhüvelyből
ajtókeretbe bevert szög letörve
rozsdásan
kabátlanul?
csak mikor ordítást hallok
vagy verést látok jutsz eszembe apám
de akkor súlyosan
és (végképp) feloldhatatlanul.
Fotó: Sopsits Árpád portréja / Ilyés Csaba felvétele