Szállj! Szállj!,
mondta a versének a költő,
egy szeles márciusi estén,
botorul, részegen, boldog-keservesen,
mielőtt még kitagadta volna szegényt
a nagy Összegyűjtött Versekből,
ahol éretlen zsengéknek nincs helye.
Száll csak! Szállj! De hova menjen,
hova szálljon egy zsenge? Csavarog fel-alá,
nem szálldos, csak botorkál. Igazoltatják.
Előállítják. Levetkőztetik. Megmotozzák.
A térdszalagjait vizsgálgatják.
Micsoda fajzat! Kora bizonytalan.
Lakcíme nincs. Ittartózkodása
jogszerűségét senki sem képes igazolni.
De nincs hova visszaküldeni.
Előbb kutyaólba,
majd rókalyukba költözik.
Hát miért nem tud ez a haszontalan
meghalni? Hiszen túléli az összes
Össze-vissza Gyűjtött Verset,
túléli a hatóságokat, a határokat,
a könyvtárakat, a rendeleteket.
Olyan öreg, hogy a szeme színét
sem lehet kivenni.
De az a négy sor.
Mégis.
©Vizúr János: Inda-minta
Ó, istenem, milyen nagyszerű vers!