Illúzió
Arcod lobogó brokátmező.
Mélytengeri árok a szemedben.
Mosolyod méregben oldott kép;
könnyű és szép,
s mint harcoló egység,
végletekig kegyetlen.
Csarnokvizedben merülök –
maroknyi vászon a mélykék tóban.
Halaiddal úszom,
hártyás szárnyak, s fátylad mögött
rejtőzködve
a pompás illúzióban.
*
Arctalan
amit leírok, meghatároz,
pedig én határozottan
nem vagyok azonos magammal,
legalábbis az általam ismert
és birtokolt résszel nem.
az a baj, hogy túl komolyan veszel –
pedig én csak halálosan vagyok az,
és mindig csak játszom –
egyszer azt gondoltam,
szobrot faragok magamból,
de a kihullott szilánkok
és törmelékek felsebeztek,
és rádöbbentettek,
hogy távolabbra estem magamtól,
mint alma szokott a fától –
így nem vagyok beilleszthető
a jelenembe – arcom sem illik rám.
másszor betapasztottam volna
bennem a vákuumot, az űrt,
azt az isten alakú nyomot,
melyből mindig hiányoztam,
de a sár csak rám száradt,
és törmelékként omlottam
önmagam helyére, éppen oda,
ahol eddig még sohasem voltam.
ha majd feljebb jutok, lenézek, és
mosolyomat felhúzom az arcomra –
talán ilyen lehet a megérkezés?
*
Átjáró
két sötét alagút –
mindkettő végén
széles terekből szűrődik a fény.
vegyszerszagú függöny lebben.
a hosszú folyosón fehér
köpenyben kopognak a percek –
szürke arcok hallgatnak,
oldódó kék szemekből a kőre
halvány neonfény cseppen.
először monoton ritmus –
végül halk sípszó –
huszonegy gramm súlya
úszik ebben a jelben –
mézillatú bíborruhában
angyal táncol a teremben.
fátylam már hófehér szövet –
ahol én járok, oda mindenki
csak mezítláb jöhet.
*
Megnyugvás
hegyen állok.
lábam alatt lélegzik az erdő,
szálkás tüdejében ózonköd –
hűvös-zöld gerincén gyűrött
brokátmező lobog még
az olajos éjszaka mélyén –
szükségem van erre a csendre,
patakok közt a
meder-vájta rendre –
sziklák között reped a jövő,
leomló percekbe tévedt
a jelen, és surrogó
madárköd énekel fülemen –
szívszorító a táj,
dobbanása felhőkbe tör –
a gondolat, az érzés mint
szálkereszt az irányzékban
éles kardél, néma tőr –
minden mozdulat fáj,
míg álmodom, hogy élek,
varrás mentén hasad
a bőr, előtör-szivárog
a ruhából a lélek,
s testem lankad –
végre örökös
nyugalom gyötör,
minden múlik,
lebeg és pihen
– itt felejtett engem az isten.
*
Kapcsolat
Kimondhatatlan a délután.
A madarak felcsipegetik
a gyöngyöző macskakövet.
Gyorsuló ereimben
magányosan keringenek
a bódult nappalok.
Fényoszlopom sebzett
ködben száguld.
Létem csak szíven lőtt félelem.
Látóköreim szűkülnek,
mint a nap a folyosóra
omlott emeleten.
Álmomban háttal ülök,
és hallgatag suhanok
alvó arcod mosolyában.
Nincs hozzádférésem.
*
Nézőpont
Ablakon túl más a valóság.
A párás üveg átszűri a képeket.
Függönyránc lóg a szemem alatt.
Az éleslátás szúrja, felhasítja –
arcom megszállt övezet.
A gondolat csak gyújtóbomba,
a csend kiégett láncreakció.
Csúszó-mászó fehér sejtek
ölelkezve kötnek gúzsba –
életünk kódolt prostitúció.
Véremben fák áznak –
oxigéndús, vérbő ecsetek.
Bőröm csontra száradt vászon.
Rajta feslett szeplők és
kölcsönkapott anyajegyek.
A megváltás szép illúzió,
túlélésünk vesztett helyzet.
Vetkőzz le egészen az arcodig,
és szavak nélkül gyere hozzám
– így talán majd felismerlek.
*Első közlés