Felrémlik a kezed
Lobog a szél tar ágakon,
kifeszül és csattog a fényben,
mindent bevon a szánalom,
furcsának látszik már, hogy éltem.
A rög őriz, az ég feled
belekavarva az egészbe,
néha felrémlik a kezed –
hogy’ simult szépen az enyémbe.
A szívet eső veri
Mindenért én voltam hibás,
még azért is, ha gyenge voltál,
igaz, te soha nem botoltál,
neked nem kellett senki más,
csak én, így lehettél erős,
míg én kerestelek azokban,
akiket soha meg se szoktam,
de téged egyik se előz.
Hiába már beismerés,
a vétkemet semmi se menti,
a holtat hűséggel szeretni
a megbocsátáshoz kevés.
Nincs mit elölről kezdeni,
lefog a múltbéli gyalázat,
s minek volna költeni lázat,
ha a szívet eső veri.
©Hemm Lilianna alkotása