Ki szülő, szinte mind
csalódik végül abban,
ki először legyint,
majd egyre hangosabban
ejt ki elutasító véleményt,
megcsúfolva felnőtté ért reményt.
Csak az fáj, ki szeret,
még véletlen se vádol,
és ölel gyereket,
legyen az bármi távol.
Számára szeretni nem áldozat,
nem úgy ad, hogy elharap átkokat.
Az álmok üresen
és szégyenné fakultan
csapkodnak vesztesen,
lélek kútjába hulltan.
Takargatja rejtve, mit mindez ér,
a titok saját bánatán megél.
Ki magzatot viselt,
ki az örömre nemzett,
sorsnak adott hitelt,
felnevelt élni kedvet.
A csalódásban lejátszott perek
visszatekert gyötrő filmje pereg.
Látszik, nincs kegyelem,
csak ítélet gubanca,
bocsánat sem terem
a pudvásult gubacsra.
Marad az értetlen gyűlölködés,
mit belátna, s képtelen rá az ész.
(A rímjátékban rejtett fájdalom
múltidéző gőgicsét hallgatom).