Negyven után két fekete inged legyen. Kell a váltás, gyakran fogsz temetésre járni. Ne vegyél elő se számológépet, se üres lapot. Ne kezdj számolgatni és lineáris egyenleteket felállítani, nem vezet sehova.
A valóság azért értékes és azért tragikus is egyben, mert rajta kívül nincs más; olyan, amilyen, ez van, és
kész. Az a másik világ, amelyről gyakran beszélsz, csak a papírokon és a festővásznon létezik. Ugye csak abban a világban tudsz az esti órákban napkeltét festeni, és csak abban a kitalált létben tudsz téli, zord napokon virágos tavaszt varázsolni, akár tollal, akár ecsettel.
Miközben a két fekete ingedet igazságosan váltogatod, sok gyász- és halotti beszédet hallasz, elgondolko-
zol néha azon, hogy mi a különbség a gyász- és a halotti beszéd között. Megismered a hagyományos és az urnás temetést. Látsz majd református, evangélikus és katolikus temetést, ezen belül rómait és görögöt is. Egyszer polgári temetésnek is szemtanúja leszel. A halál dolgaiban kiművelődsz, hisz annak is megvan a maga kultusza és az erre épülő iparága.
Először az idős szomszédjaid, utána a tanáraid, szüleid hullanak le az élőfáról. A nagybátyáid, nagynénéid, keresztszüleid. Magadnak megmagyarázod, hogy ők idősebb generációkhoz tartoznak, ez az élet rendje, de az élet rendjét csak odáig érvényesíted, az egyenletet csak idáig vezeted le. S egyszer csak a veled egykorúak, volt iskolatársaid közül néhányan meghalnak. Esetükben az egyedi okokat keresed, menekülsz a valóságtól. Egyre megrázóbb lesz temetésre menned, kezdesz részleges öntemetést és közelgő veszélyt érezni ezekben.
A temetéseken azon tanakodsz, hogy vajon téged mikor visznek úgy oda, hogy a tömegből egyedül te
maradsz ott? Szentelt ásókkal földet hánynak rád azok, akik fizetségért előtte még ásták a sírt, a lyukat a földben. Összezárnak téged a rád váró húsevő férgekkel, ezt leplezendő virágokat helyeznek a magasodó földhalomra. Az élők utána elmennek; s akiknek nem sietős, betérnek a kedvenc cukrászdádba. Ott leülnek, finomságokat eszegetnek, és elbeszélgetnek, azt taglalják, hogy milyen volt a temetés, szép volt-e, hozzáteszik, hogy majdnem telt ház volt, és milyen gyönyörűen sütött a nap, amit te addigra már nem láthattál. Azt mondják, hogy nem volt sár, cipőjük tiszta maradt. Az élők már csak ilyenek, mint te voltál. Utána mindenki hazamegy, a fekete ingét a mosógépbe dobja, emlékedet onnan is kimossák.
Nemcsak halálodat, de életedet is az a sarki, Marcipán nevű cukrászda határozta meg. Emlékszel? Azon a
meleg nyári napon ott álltál a sorban, a vállak véletlen ütközése és két szempár tüzes, rázós találkozása. Jártál oda minden nap, és abban reménykedtél, hogy újból látni fogod. Annyi fagylaltot ettél, amennyit már nem kívántál. Félve kérdezted magadtól: esetleg nem csak átutazó volt? Csupán azt akartad, hogy még egyszer összevillanjon a két szempár; bizonyságot akartál szerezni, hogy maradandó érzést okozott-e, vagy pusztán egyszeri volt az áramütés. De hát nem lelted, kezdtél készülődni
az emlék temetésére.
Aggódtál a hivatali értesítés miatt, akkor sem szeretted az adóhivatal leveleit, mindig rosszat sejtettél, összerándult tőle a gyomrod, pedig egész életedben soha nem ügyeskedtél, hisz erre is alkalmatlan vagy. Nézted a postán a nagy monitort, melyik pulthoz irányít majd a hívószámod, a 1230. Már a postán is izgulni, szorongani kell, ezt is megjegyezted magadban. Feltérképezted a pultokat, és középen helyezkedtél el, egytől hétig balra indulsz, a többihez pedig jobbra. Tiéd lett a tizenötös.
Ő volt az ügyintéző. Fehér blúzban volt, a nyakán kis piros kendő. Homloka alatt ott rajzolódott a kék és
a zöld keveréke, a kék vonzott téged, a zöld pedig szédített. A kezedben volt az értesítő, de te a zsebeidben kotorásztál, először a külsőkben, utána a belsőkben.
A sorszámos cetli a földre esett, lehajoltál érte, egy pillanatra vonzáskörén kívülre kerültél, felegyenesedve kissé megütötted a fejedet. Kint, a postaajtón túl megálltál,
levegő után kapkodtál, napod előző része eltörlődött, a hátralevő része homályossá vált. Hirtelen meleged lett a homokszínű zakódban, szűknek bizonyult világoskék inged, és mélyen azt érezted, hogy virághajtások próbálnak áttörni szíved száraz talaján.
Egy év után a sarki cukrászdából rendeltétek meg az esküvői tortát, később a születésnapi tortákat. Bár nem voltál édesszájú, találtál magadnak megfelelő sóssüteményt, a csavart szezámmagos masnit, amit te mindig csokornyakkendőnek neveztél. A sarki asztalt kedvelted, ott halovány a fény és szépek a festmények. A cukrászdában ismerős lettél, betértél akár csak kezet mosni is.
A kerthelyiséget is kinyitották nektek, noha még nem volt ott senki.
Jót reméltél attól, hogy egyévi különélés után ott találkoztok, hogy pontot tegyetek az i-re, ahogyan ő fo-
galmazott. Hamarabb voltál ott, a sarki asztalt választottad most is. Remélted, hogy az első találkozások helye újból közel hoz titeket egymáshoz. A hely megszüntet minden felesleges hiúságot. Mosolyogva, reménytől ittasan megkérdezted tőle, hogy mit kér. Ő csak figyelmet kért tőled, semmi mást, mert siet, rengeteg a dolga. Csak azért jött és azért ült le, hogy közölje veled a végleges és megmásíthatatlan döntését, miszerint nélküled akar boldog lenni. Azt kérte, hogy felejtsd el őt egyszer és mindenkorra, ne zaklasd, ne keresd mindenféle ürügyekkel.
Felállt, felkapta a szomszéd székről az új, piros színű válltáskáját, és hátat fordított neked. Kérted, hogy még egy mondatra álljon meg. Kelletlenül fordult vissza, és közben az órájára pillantott.
– Most dobsz ki? Lassan negyvenéves leszek, mit
kezdjek az élettel nélküled?
– Három év múlva én is annyi leszek, negyven után
is van élet.
– Nélkülem vagy valaki mással akarsz boldog lenni?
Nem válaszolt, csak szánakozó, fölényes mosolyt biggyesztett az ajkára, amiből kikövetkeztetted a választ.
Akkor nem a szemeit, nem a kék és a zöld keverékét nézted, hanem az ítéletet kihirdető száját. Nézted, ahogyan határozattan, sietve elhagyja a helyiséget. Mintha nem ismernéd meg. Más a ruha stílusa, más a frizurája és más a hajszíne. Ő az, akivel itt találkoztál tizenöt évvel ezelőtt? Vajon egy ember hol rejtegeti az igazi mivoltát? Tanakodtál. Kérted a számlát. Mondta a pincérnő, hogy nem volt fogyasztás. Mondtad, hogy akkor is kéred, mert a legnagyobb számlákat sokszor ártatlanul, ok nélkül fizetjük. Az volt az utolsó jeleneted, nagyotmondásod a sarki cukrászdában.
Azóta nem jársz be oda sem kezet mosni, sem masnit enni, sem tortát rendelni. A rázós emlék miatt nagy
ívben elkerülöd. Most azonban, az ő messziről szemlélt temetéséről visszatérvén, úgy gondoltad, hogy bemész, elhelyezkedsz a hajdani sarkotokban, ott emlékezel rá, életetek közös filmjét lepergeted, az első találkozástól kezdve, amikor örvénylett a szeméből a kék és a zöld tenger. Eldöntötted, hogy kitörlöd emlékezetedből a vele kapcsolatos utolsó időszakot, s fölülemelkedsz a benned hordozott sérelmeken. Az önzés a legnagyobb emberi temető.
Bent csak vele ülsz, neki fekete erdő tortaszeletet rendelsz, magadnak masnit, te sima kávét iszol majd, ő
meg tejszíneset, ha úgy adódik, hullajtasz a tizenöt évért könnyeket abban a sarokban, ahol szorosan fogtátok egymás kezét és egymás szemébe néztetek.
De sem befelé tolva, sem kifelé húzva nem nyílt az ajtó. Körbementél, megnézted a hátsó udvart, a kis kerthelyiséget, amelyet néha csak neked nyitottak ki. Zárva volt. Visszamentél a főbejárathoz. Tanácstalan voltál.
A bejárat üvegén át láttad, hogy üres a helyiség, mindentől üres, a padló is fel van verve.
*Ahmed Amran: A LÉLEK GŐZE – Fekete Sas Kiadó, 2019
A szerző és a kiadó engedélyével.
©Pálfy Julianna festménye