Kicsik voltunk még, és mindannyian apró termetűek. Hasonló korunk ellenére az ő alkata szembetűnően kisebb volt. Alig beszélt. A játékot inkább szemlélte, mint hogy velünk játszott volna. Félt, szinte remegett, nehogy olyan veszekedésbe keveredjen, amelyik verekedésbe torkollhatott. Verekedés közben azonban lassan-lassan sebzett oroszlánná vált. Ilyenkor erősen és feltartóztat- hatatlanul ütött, ugyanakkor sírt is, s amikor észlelte di- adalát, még jobban és keservesebben folytatta. Utána fu- tásnak eredt. Később megismertük menekülési irányát. A falu szélén, a félelmetes temető túloldalán hevert néhány alacsony földdomb. Oda szaladt, megmászta őket, és gurult lefelé.
Emlékszem, mikor észrevettük hirtelen és erőteljes növését. Vak éj színű haja alatt homlokának barnasága sötétebb lett. Alig láttuk őt a falu szűk utcáin. Inkább a falut övező mély és meredek völgyekben tűnt fel. Ké- sőbb hallottunk arról, hogy mostohaanyja milyen ke- gyetlen módon bánik vele. Lopással vádolja, és szinte mindennap talál okot arra, hogy kiűzze őt apja házából. Apja, hogy fiatal felesége kedvében járjon, megalázta és verte fiát. A fiúnak már nem volt ereje sírni. A fáradtságtól sokszor verés közben elaludt. Néha pedig egy sánta öregasszony házában lelt menedéket, hogy kimerült, fáradt testét ott pihentesse.
Régi házunk közelsége révén ezt minden este láttuk és hallottuk. Az apa mintha élvezettel emelte volna fel hangját, miközben a menekülő fiú után köveket dobált. Fiatal felesége héjaként le-lecsapva szedegette össze saját apró gyermekeit, akik az ajtó előtt játszadoztak. Szája sarkában ravasz mosoly rajzolódott, melyet csak azok láthattak, akik ismerték gonosz természetét.
Az idő múlásával a fiú – mikor apai verés elé nézett – hátat fordított a szülői háznak, és a sötétség leple alatt elindult valamerre. Pontosan nem tudtuk, merre viszik éjjeli útjai. Valahogy bátrabb lett nálunk. Nem félt a kutyáktól, sem a vadontól, és nem riadt meg a völgyekben rejtőző szörnyetegektől, amelyek fölfalnak minden éjje- li tévelygőt. Egyszer, egyik éjjeli elindulásakor, ajtónk előtt lépkedett el. Anyám halk hangon a nevén szólította. Egy pillanatra állt csak meg, és rám emelte a tekintetét. Nem tudom, hogy az a pillantás irigységből vagy lenézésből fakadt-e. Anyám egy kis batyut nyomott a kezembe. Minden erőmmel utána futottam, és valahol a falu szélén értem utol. Lihegve, a tüdőmet a torkomban érezve álltam előtte, szótlanul és gyámoltalanul. Kiragadta a batyut a kezemből, és nekiindult az úttalan, sötét éjszakának.
A felnőtté válás jelei egyre világosabban mutatkoztak meg rajta. Napszámban kezdett dolgozni. Erős karjai jobban forgatták a földet, mint a szántó eke. Az alvást az éjjeli őrködésre cserélte fel. Azt is suttogták, hogy a fiú házasságról álmodozik. Apja hangja azonban újra fülünkbe jutott. A pénteki ima után azt követelte, hogy neki adják oda a fia bérét, és hazarendelte a fiút. Mondják, hogy a falu népe azt tanácsolta a fiúnak, fogadja el apja hívását. Ajándékokkal megrakva tért haza, és a közös tányérból evett. Néhány nap után újra elűzték. Egyszer a sánta öregasszony látta őt nyugtalanul lépkedni a messzi hegyek mögötti országút felé. Megkérdezte tőle:
„Hova mész?” A fiú nem fordult hátra, és csak ennyit mondott: „A nap mögé megyek.”
Felért a nyugati hegytetőre. Barna homlokáról letörölte az izzadságot. Hátranézett, utolsó pillantást vetett a falura, a temetőre, a földdombokra. Elköszönt gyermekkorától, és dédelgette szándékát, hogy egyszer, valamikor visszalátogat. Házat hoz és családot, megmutatja gyermekeinek anyja sírját, és minden pénteken elmormolnak egy imát a lelkéért. Megfordult. Átment a széles síkságon, és szemügyre vette az ismeretlen terepet. A nap vele szemben volt, az országút túloldalán, addigra vöröses narancssárga ruhába öltözött, és már készült lenyugodni. A fennsík széléről látta a ritkán felbukkanó, nagy port kavaró járműveket. Tudta, hogy ezek a kocsik nem állnak meg az ő kedvéért. Olyanok, mint az ökrök szántáskor: ha egyszer elindultak, csak a barázda végén állnak meg, s ott aztán megfordulnak. De tud ő erre megoldást: ugyanazt teszi, mint amikor megvadult, menekülő szamarak befogásában segédkezett. Erőt gyűjtött és tervet formált. Arra szánta el magát, hogy amikor egy fedetlen rakterű járművet lát előbukkanni a messzeségből, a távolság függvényében kiválasztja a megfelelő időpontot, és teljes erőből rohanni fog; ugyanúgy, mint a földdomboknál, csak most nem felfelé, hanem lefelé. Olyan sebességgel érkezik majd, hogy ráugrik a járműre, vagy az oldalába kapaszkodik, mint a menekülő szamárnak. Gyermeki örömöt érzett magában, és a levegőben szabadságillatot. Nem fog törődni azzal, hogy a járgány melyik irányból érkezik, északról vagy délről. Mindegy. Valahonnan jön, és valahova elviszi. Ennyi csak a lényeg. Egyszer úgyis megáll, termőföld mindenhol van. Biztos talál olyan emberekre, akik előítéletek és mostohaanyák nélkül befogadják. Ő nem akar mást, csak tiszteletben és méltóságban élni.
Hosszú-hosszú idő után itt állok a falu szélén. Látom, ahogy a földdombok majdnem beborítják a sírt. Alatta a test, melynek részeit a teherautó kerekei alól szedték össze. Azok a földdombok ereszkednek le hozzá, amelyek mellkasukat nyitották neki, hogy meglelje gyermekkori örömét és a halál végtelen csendjét.
*Ahmed Amran: A LÉLEK GŐZE – Fekete Sas Kiadó, 2019
A szerző és a kiadó engedélyével.
©Papp Veronika festőművész alkotása