Kurva akartam lenni,
amíg nem tudtam pontosan, hogy mit csinálnak.
„Azok” a Magyar utcában álldogáltak.
Öregek voltak, talán mind kiszolgálták már
az I. világháborúba induló katonákat.
Rettentő kövéren, feszes mackónadrágban
ácsorogtak a szuvas fogakhoz hasonló,
Magyar utcai házak kapujában. Vártak.
Mindig csak vártak. Mást nem is csináltak.
Híztak és ácsorogtak. Ne nézz oda!, kiáltott anyukám,
mintha „azok” a csípőjükkel takarnának el valami
szörnyűséges, kimondhatatlan bűnt vagy titkot.
De mi volt a bűn? Az a szörnyűséges?
El akartam én is követni.
És végre elanyátlanodni.
Láthatatlannak lenni.
A bűnről és „azokról” már többet tudtam,
mikor tizenöt évesen felmentem egy fiú lakására.
De talán zavarban voltam, vagy jól akartam érezni magam,
mielőtt elkövetem én is a kimondhatatlant.
Ezért kifejtettem, mit érzett Kreón, mit érzett Antigoné,
és milyen választásaik voltak a thébaiaknak.
És ahogy a hálószobában rátértem az Oidipuszra,
már félbe se lehetett szakítani,
mi az a sors, ugye,
a fiú
egy komoly egyetemista (sőt, férfi)
leemelte Ritoók Zsigmond
Görög regék és mondákját
a szülei könyvespolcáról,
és nevetve kituszkolt a lakásból.
Nevettem én is.
Pedig megértettem,
ott és akkor,
hogy elromlani se könnyű.
Én nem tudok úgy, ahogy más.
És „azok” a Magyar utcában
soha nem változnak át Antigonévé
vagy első osztályos gimnazistává.
A sötét kapuk mögött csak még sötétebb kapuk.
Millió kis Minotaurusz rohangál
a saját labirintusában –
időről időre,
vég nélkül
A sors, ugye…