büszke lehetek magamra
megtanultam elfojtani a pánikrohamokat
ahogy a tüsszentést meg az ásítást illik
megtanultam, hogy bömbölni zihálni
másoknak elég kényelmetlen
így hát mától diszkréten hiperventillálok a sarokban
és vécéfülkékben sírok míg zúgatom a vizet
aztán náthának hazudom a lemosott szempillaspirált
igazán nem akarok zavarni
de olykor megtörténhet
és ha elnézést kérek utólag abba a következőt is beleértem
és a legjobb talán az lenne ha nem látnának idekinn
de nem mert azért boldognak is lennem kéne
meg hasznosnak és szépnek és még ezerfélének
és mintha mindenki celluxa jól összefogná a törött részeket
és csak az enyém lötyögne
földön húzva magam után önmagamat
figyelek és tanulok – látom a jeleket
a púderrel díszített hegeket a ráncok hiányát a szem sarkában
a mosoly egyedül nem elég hogy kivájja
látom hová tartanak és hol szállnak le a buszon
látom ahogy táncolnak válluk lóg
doboz mélyéről kikapart energia
látom hogy sosem kérnek elnézést
és nem azért mert nem kell hanem mert ráfagyott a szó az arcukra
figyelek és tanulok – és nem félek
mégis kibúvókon át futok
és többé nem kérek elnézést hisz nincs miért
senki sem kényelmetlen
©Kalmár Gyöngy: Dráma