Rémülettől kihűl a lélek,
gyakorlat, hogy csak más baja beszédes,
merénylet, ha kín bennünk körmöt élez,
s arcot formálnak a veszélyek.
Hirtelen megnyúlik, holtnál sötétebb
lesz az árny és menekülnek a fények.
Ha mélázón ül a tekintet,
körülményesen vág bele az orvos,
és halk szava a létből már feloldoz –
elvethetjük szép terveinket.
A diagnózis testünk torz bozontja,
s lelkünkben sötét szárnyait kibontja.
Döntés nincs, illik elfogadni,
bár a remény még röppenni igyekszik,
fénybe emelve őrzője keservit,
pedig kell mindent visszaadni.
Hirtelen változik a lét aránya,
félelem tanyázik le a magányba.
Mi tegnap még volt röpke lárma,
lesz bent leomló, elvadult dübörgés,
szakadni látszik, s szakad biztos öltés,
idő lefullad a talányba.
Tünetről tünetre hág a bizonyság,
s az élet kontyát zord kezek lebontják.