Az első éjszaka
A börtön ablakába soha nem süt be a nap //
Az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat //
Ragyogón süt a nap és szikrázik a fény //
Csak a szívem szomorú ha rád gondolok én //
Szeretlek én // // (Víg László)
– Létszám van.
– Hagyjál már…
– Nagyon komolyan veszik a létszámot…
– Nem érdekel.
– Ha nem állsz fel, betesznek a lyukba!
– Milyen lyukba?
– Ne akard megtudni…
Azt mondják, itt minden nap egyforma. Nincs különbség péntek és szombat, hétköznap és hétvége között. Csak az éjjel-nappal és az évszakok váltakozása hoz némi változatosságot az elítéltek életébe. Akinek nem jutott börtönmunka, annak maradt a cella, a séták és a beszélők. De azok is mind ugyanolyanok voltak. Csak úgy, mint az „egyenruhák”.
– HUSZONÖTÖST NYIT!
Az újonnan áthelyezett fegyőr nem volt épp kedves.
– Na mi van, hé?!
– Semmi.
– Ne flegmázz! Mit csináltál, kiscsávó?!
– Semmit.
– Na persze!
– Ártatlan vagyok.
– Mind ezt mondják…!
– De én tényleg.
– Aha… Akkor merő véletlenségből kerültél be, mi?!
– Igen. Rosszkor voltam rossz helyen.
– Hiszi a piszi. Mikor hoztak be?
– Ma reggel. Holnap visznek át Szegedre…
– Miért hoztak be?
– Autóbaleset. Éjjel. Hátulról belerohantam. Csak én éltem túl.
– Jellemző…! Mindig a vétkes ússza meg. Mennyivel szálltál beléjük nagyon ügyesen?
– 120. Autópályán. A leállósávban. Nem állt félre rendesen. Belógott a sávomba.
– Mondod te!
– Mondom én…
– Nos… „Jó” éjt! — mondta a fegyőr, majd megvetően felkacagott. – Ártatlan… ártatlan… mind ártatlan… HUSZONHATOST NYIT!
A cellatárs eddig nem szólt. Megvárta, míg a fegyőr továbbállt.
– Srác… az lehet nyolc év is…
– Tudom.
– Hogy bírod?
– Rosszul.
– Az első éjszaka a legrosszabb.
– Kösz. Ezt jó tudni…
*
Leszállt az éj. Csendnek nyoma sem volt. Kiabálás, sírás, a rácsok csapkodása… Alig volt ember, aki aludt volna. Az első éjszakások úgy érezték, sosem kerülnek ki innen. Nem értették, hogy jutottak ide, kétségbeesetten küzdöttek azért, hogy ne őrüljenek meg már most. De akadtak olyanok, akik csaknem elvesztették önmagukat.
Még csak előzetesben volt, de ez is szörnyű. Nem jött álom a szemére. Ha megpróbált aludni, rögtön a baleset pillanata, a letartóztatás, a fogházba szállítás játszódtak le előtte. Így, egymás után. Aztán újra és újra és újra…
Cellája apró, szinte lőrésszerű ablakán keresztül egy csillag világított be. Egyetlen egy. Elnevezte a Remény Csillagának. Ez volt az egyetlen, amit ezen az éjszakán látott a külvilágból. Az apró pont olykor-olykor változtatta fényességét. Minthogy csak ezt az egyet látta, nem tudta megállapítani, melyik lehet az – de ez most nem is volt neki fontos. Csak maga a tény, hogy látta. Talán… talán nem is volt ott, csak szerette volna, hogy ott legyen.
Az embereknek mindig is fontos volt a szabadság, de sokan csak akkor tanulják meg értékelni, amikor elveszítik azt. Mint oly sokaknak, e rémálom előtt számára is komoly nehézséget jelentett elképzelni, belegondolni abba, milyen is lehet a börtönlét. Most pedig… Saját bőrén kénytelen megtapasztalni.
– Alszol?
– Dehogyis.
– Mire gondolsz?
– Semmire.
– Hogy lehet semmire sem gondolni?
– Könnyen. Kiüríted az elméd.
– Hát az nekem sosem ment.
– CSENDET! TAKARODÓ UTÁN NEM BESZÉLÜNK!
– Na, most már biztos, hogy nem alszik senki…
– Jah…
– MIT MONDTAM?!
Következő mondata már csak magában fogalmazódott meg. A kérdés, amely minden rabban felmerül legalább egyszer.
Hogy kerültem én ide…?!