Bocsánat Asszonyom!
mondtam, mikor vállaink
összeütköztek a tömegben,
semmi,
mondta, egy hanghatás,
arcán röpke pillantás, ami bennem
régmúlt emléket idézett.
Volt egy lány, egy gyereklány,
lehetett tizennégy éves,
lófarkas, vagy copfos,
már mindegy,
de szerelmes, tizenéves.
Bátortalanul fogtam meg
félve először
a kezét,
suli után akkor hazafelé.
Százszor kerültük meg
a háztömböt és fordultunk
vissza-visszafelé.
Engedte, hogy megcsókoljam,
ügyetlen-őszintén, majd
nézett szótlan-időtlenül,
szemével szemembe,
s piciny cseresznye mellei
ismeretlen kívánással,
szinte észrevétlen,
merültek remegő kezembe.
Már nem emlékszem
mit is mondtam akkor,
s hogy tudtam-e szólni,
de sóhajtása dallama,
önfeledt hangszíne,
örökre, feledhetetlenül,
fülembe-agyamba, záródott.
S negyven év múltán
mindezt felidézte a tömeg
zaján áthangzó, egyszerű,
elnéző szó:
semmi.
Megállított, visszafordított,
az a felejthetetlen időtlen hang.
Visszafordultam, áttörtem testeken,
kerestem, száz és száz
közömbös arcon,
mert egykor volt pillantása, hangja
ismét megigézett.
Hiába.
Elveszett megint a sokaságban,
a nekünk rosszul mért időben,
s marad nekem ,
fülemben-agyamban visszarévedőn,
régmúlt hangszínnel,
a rövid elnéző, szó:
semmi.
2021-03-10