Kezdetben az anyajegyeket fedeztem föl.
Betört tükörképek: nézem őket,
nem néznek vissza rám.
Elveszni látom magam a bőr lüktető
tejútrendszerében, mióta
tudom, hogy ami tükröz, ott nem vagyok és
nem is leszek.
A valóság, amit magamon látok, hiába egy –
szem elől tévesztem. Hiába
egész – az összerakás reflexét váltja ki. Szőrszálak
szabdalják fel.
Hogy keret vagyok vagy szilánk, nem
tudhatom – de az anyajegyek a bőrön, már látom,
az igazság hiányát jelölik. Kerítés, udvar, kert és
árnyékot adó fa nélküli házak,
amelyek kigyulladtak a rendszertelenség és az
indokolatlanság tüzétől, de
nem számít –
mert senki nem lakik bennük.
/Székelyföld, 2020/október./
©Nágel Kornél grafikusművész alkotása